Ádám holdfényben

Előszó

Steward Ádám, megváltván menetjegyét, mégpedig első osztályos jegyet, habár ilyet nem igen engedhetett meg magának, - azzal a játszi könnyedséggel, amit az önelégültség megkíván az embertől - még egy ideig a perronon lézengett, s újságokat és dohányt vásárolt a kioszkokban. Még mindig körülbelül húsz perce van a vonat indulásáig; nem mintha nagyon bánta volna, hiszen hamar elmúlik majd az a húsz perc is. De azon vette észre magát, hogy folyton ugyanazt a mondatot ismétli magában, sőt bizonyos ünnepélyes ceremóniával, mint aki bolondsággal akarja elütni az időt: ez a pankratizmus, ami annyi, mint időlopás. Ugy látszik, a legkanonikusabb nevű állomásunk, Szent Pankras, rossz néven vette tőle könnyelművését, mert méltatlankodó füst- és gázfelhők, és haragosan felfortyanó, ízzó vörös szikrák törtek fel a boltozatos tető felé. A mozdonyok úgy nyögtek és szuszogtak, mint egy felháborodott sekrestyés. Néhány pillanatig kiélvezte a gondtalan ráérés jóleső érzését, amit csak az az utas érezhet, akinek bőven jut ideje mindenre, miközben a többi, kevésbé szerencsés utas, aki izgatottan fel és alá futkosott, szorgos (és siető) törpének látszott Ádám nyugodt szemléletében. Nem örült most semmi másnak, pedig még annyi élvezet várta! Például szépnek igérkező utazása és váratlanul jött kis szabadsága, melynek ez volt a zakatoló kezdete. Azelőtt mindig kiélte magát az ilyen boldogságok elképzelésében, - és ez talán még a valóságnál is szebb volt, - de most semmi efféle nem történt vele. Vissza