Előszó
A nagy művek nem avulnak el. A fordításokkal más a helyzet. A nagy műveket néha újrafordítják. Hogy csak azért-e, mert előbb-utóbb - közkeletű irodalmi vélekedés szerint legkésőbb ötvenévente - jön egy újabb fordító, és a maga módján újranyitja azt, ami addig másként volt nyitott? Vagy azért is, mert egy fordítás sosem lehet hibátlan, és ezért a legnagyszerűbbje is kevésbé állja az időt? Esete válogatja.
A The Catcher in the Rye, ez a beatkorszakot mintegy megelőlegező és mindjárt meg is haladó legenda, ez a kultkönyvek kultkönyve, nemzedékek - írók, költők, filmesek és rockzenészek, jó és rossz fiúk-lányok, angyalok és gyilkosok - máig érvényes kedvence, ez a huszadik századi alapmű Magyarországon csak az eredeti megjelenést követő évtized közepén jelent meg. Óriási sikert aratott, nyelvi divatot is teremtett, a címe pedig magyarul Zabhegyező-ként rögzült hívószóvá.
De tény, hogy mindennek ötven plusz egy éve már. Az a probléma pedig - éppenséggel a cím kérdése, igen -, amely az újrafordításhoz vezető gondolatsort elindította bennem, nagyon is összefügg az időmúlás kérdésével. Pontosabban: az ötven plusz egy évvel ezelőtti világhelyzettel, amelyben bizony semennyire sem volt magától értetődő, hogy egy ilyen könyv egyáltalán megjelenhet Magyarországon. És amelyben a frappáns magyar cím játékos, de mégiscsak moralizáló (bár talán önkéntelen) sugallata, hogy azért a Kukutyinban zabot hegyező, léha kamasz is megéri ám a pénzét, nemhogy nem számított nagy árnak, hanem észre sem vevődött. Elvégre a pesti Filmmúzeumba Nick Ray és az ok/ügy nélküli lázadó James Dean beatnemzedék-filmje, a Rebel Without a Cause is már Haragban a világgal címmel érkezett meg a szokásos korszaknyi késéssel; és némi fejcsóválás John Osborne Look Back in Anger-jének is kijárt: a hatvanas években még azt sem Nézz vissza haraggal, hanem Dühöngő ifjúság címmel játszották itt.
Vissza 
