A szolnoki csipke (dedikált példány)

Előszó

Amikor Szolnok népművészete iránt érdeklődnek, a régi színes vásárok, a népviselet mellett, mely egykor a szolnoki művésztelep alkotóit is megihlette, mindig szóba kerül a szolnoki csipke is. Benne él a köztudatban, tudjuk, hogy volt, s mégis oly keveset tudunk róla.
Ez a könyv, melyet szeretettel ajánlok a városunk múltja és nevezetességei iránt érdeklődők figyelmébe, ezt a hiányt pótolja. Megismertet a szolnoki csipke eredetével, készítési technikájával, mintarajzaival, mondhatni, hogy szinte a leghitelesebb forrásból, hiszen a könyv szerzője a szolnoki csipke jeles művelője, Jakab Antalné Mészáros Gizella családi örökségként kapta hagyatékul ezt a ritka kincset, a csipkevarrás művészetét.
A csipkekészítésnek szinte minden válfaját művelték megyénkben, a varrott, a vert és a horgolt csipkét egyaránt. A 20. század elején a polgárosodó társadalom igényeinek jobban megfelelt a csipke, mely a lakáskultúrában (függönyök, terítők) és a ruházat kiegészítő kellékeiben (gallér, kézelő) gyorsan tért hódított a háziszőttes rovására. Általában női kézműves mesterség, kézimunka, melyet ügyes kezű, otthonukat szépíteni akaró nők varrtak a maguk és családjuk örömére, de kereseti lehetőséget is jelentett a nők számára az arra rászoruló családokban, mint a csipkevarrást Szolnokon meghonosító Hagyák család esetében is.
Az első világháború után, az 1920-as években a trianoni határok meghúzásával sok magyar család át- illetve visszatelepült Erdélyből, így került vissza Szolnokra az egyébként szolnoki származású vasutas Hagyák família is. A családfő, Hagyák István (neje a szintén szolnoki 3. Nagy Julianna) a 19. század végén a Déva melletti Pisti vasúttársaságánál kapott állást, kint született két lányuk, Stefánia (1696) és Emerencia (1099), a későbbi jeles szolnoki csipkevarrók. A visszatelepült család férfi nélkül maradja kereset után nézett. Vissza