Makó anno...

Előszó

Előszó
a múltat be kell vallani.
József Attila
A fényképezés valaha - épp úgy, mint a léghajózás vagy az automobilon való robogás
- kevesek kiváltsága volt, úri passzió, hacsak nem mesterségből űzte valaki, mint tette ezt nem egy jeles festőnk a 19. században. A photograph mánia mindenkit magával ragad, írta a Pesti Hírlap 1862-ben, mikor Barabás Miklós, portréfestészetünk nagy alakja, fényképészműtermet nyitott.
Az előző századfordulón még kevés volt az amatőr fotós. Sokba került a felszerelés, nem volt egyszerű a fényképezőgép kezelése, az utómunkálatokhoz komoly szakértelem kellett. Kiemelt újsághír volt 1900 körül még az is - igazi szenzáció -, hogy a Nemzeti Múzeum főigazgatója beszerzett néhány hordozható Kodak masinát a múzeumi segédőrök számára (akik nem teremőrök voltak, hanem valamely szaktudomány
- például a régészet és néprajz - jeles művelői), hogy felvételeket készíthessenek őskori leletekről, vagy olyan kiveszőfélben lévő népszokásokról, mint a regölés.
Hívatásos fotográfusok több-kevesebb ízléssel berendezett fényírdáit is csak ritkán keresték fel elődeink. Családi esemény — keresztelő, esküvő, aranylakodalom — , esetleg hivatali előmenetel, kitüntetés kellett ahhoz, hogy Schwarz vagy Homonnai, később Bolygó, Bucskó, Börcsök fényképész műteremébe ellátogassanak a jó makóiak, mint Plohn Józsefhez és Till Aranhoz a hódmezővásárhelyi polgárok.
Azok a békebeli, régi atalierekben készült, mesterien komponált fotográfiák, amelyek sublótfiókban, ládafiában rejtőzve átvészelték a véres huszadik századot, valóságos műremekek; múzeumok, magángyűjtők, múltjukat kutató és becsülő családok féltett kincsei. A metszett élű, aranycirádás kartonlemezre kasírozott barnás vagy lilás tónusú képek a festett hátterek előtt ünnepélyesen feszítő valahai ősökkel, ha nem is az örökkévalóságnak készültek, mint az egyiptomi kőszobrok vagy a flamand polgárok portréi, kiállták az idő próbáját. Egy olyan korról tanúskodnak, amelyben a tartósság, a minőség és a szépség volt az érték. Ez adott öntudatot és méltóságot a képeken szereplő hölgyeknek-uraknak és a gyermekekkel, unokákkal körülvett parasztmatrónáknak, kipödört bajszú, fényes csizmás gazdáknak egyaránt.
Ugyanez az életérzés és tartás sugárzik a régi képeslapokról is: a városok méltóságát, a tájak legszebb arcát mutatják, még ha szekeres és talicskás piacozók nyüzsögnek is a tágas főtereken, vagy mezítlábas inasgyerekek, fejkendős asszonyságok bámészkodnak a képek előterében, nem sejtve, hogy valahol már töltik a puskákat és tervezik a paktumokat: békés világuk az összeomlás felé közeledik
A huszadik századi technika eleinte lassú, majd az első világháború után felgyorsuló fejlődése egyre olcsóbb és könnyebben kezelhető készülékekkel árasztotta el a piacot; a beállított műtermi és a művészi kültéri fotográfiákat felváltották az amatőrképek százai, ezrei, milliói. (Nem tudok róla, hogy készültek-e becslések mennyiségükről. Szétterítve valószínűleg beborítanák Földünket, de még a Holdra is futná egy patchwork takaróra való a készletből.)
Az események is mind gyorsabban peregtek. Háború után béke, majd újabb háború, idegen megszállás, idegen rendszer, forradalom majd megtorlás követte egymást; évről-évre, napról-napra, percről-percre változott a világ.
Szükségszerűen új témák adódtak, új módszerek és új műfajok jöttek létre a fényképezésben is. Szaporodtak a pillanatképek a család hétköznapi életéről, a frontokról, a munkahelyi eseményekről, az épített környezet, a városkép és a táj változásairól, természeti katasztrófákról, számunkra talán semmitmondó, de a fotografáló számára fontos részletekről. Vissza