Végső menedék I-II.

Fülszöveg

Minden jó könyvről elmondható, hogy egy kis darab világot foglal magába, s ezúttal szó szerint így van. A regény első lapjain Európától távoli, idegen világ levegője csapja meg az olvasót, de mire az utolsó oldalra ér, olyan ismerősnek, sőt otthonosnak érzi magát, akár Scott kapitány, a könyv sokat próbált és fölöttébb tisztességes angol hőse. Szinte bőrén érzi a mindent ellepő finom port, amely homokviharok idején sárga ködbe vonja a sivatag környékét, a nap vad erejű sugárzását tikkasztó déli órákban, amikor fölhangzik a müezzin éneke az utcák felett, és a hirtelen leszálló éjszakák hideg nedvességét. Egyiptomi világ jelenik meg már-már fizikai érzékletességgel. De nemcsak, és nem elsősorban a táj egzotikus hangulata képeiben, hanem ott élő emberek - arabok, angolok, zsidók, franciák - bonyolult, sokféle ellentmondással terhelt sorsfordulataiban. Scott kapitányéban, akinél angolabb angol aligha lehetne valaki, és mégis folytonosan szembekerül honfitársaival, Helen Mamunéban, akinél egyiptomibb senki se lehetne, és mégis majdnem el kell hagynia hazáját, Sam Hasszunéban, aki zsidó létére nem Izraelbe kívánkozik, hanem tíz körömmel kapaszkodik szülőföldjébe, s ártatlanságában olyan meggondolatlan bűnbe sodródik, melyet jómaga bocsát meg a legkevésbé önmagának. S a nagyszabású mű megszámlálhatatlan emberi alakjaiban, akik izgalmas, eleven, sokarcú megtestesítői e világ mindennapjainak és drámai küzdelmeinek, nagyszerű törekvéseinek és keserves korlátainak. J. Aldridge, a világhírű angol író - A diplomata, A vadász, Az utolsó árnyék című művek szerzője - ebben a regényében a legmegragadóbban ötvözte egybe sokoldalú képességeit: vérbeli emberábrázoló, hajszálpontos megfigyelő és korszakunk szövevényes problémáinak gondolkodó felismerője. És nem utolsó sorban: regénye lenyűgözően érdekes. Vissza