Előszó
Ősi törekvés, hogy az ember használati tárgyait létrehozva, azokat díszítse is, a célszerűség elve mellett tehát érvényesült a kézműves ösztön. A „mesterember" és a „művész" egybeforrott fogalma hosszú idők során különült el s vált ki a kézművesiparból az iparművészet.
A pamut, a len és a gyapjú - mint elemi szál, a textília alapanyaga - végigkísérte az ember életét. Kezdetben a testi kiszolgáltatottság ellen nyújtott védelmet, majd - eredeti funkcióját nem feledve - lelki téren kínált újabb támpontokat.
A szövött kelme azonban - túl a gyakorlati szükségleteken - eszköze volt a megmutatkozásnak is. Elődeink pompaszeretetéről már nemzetté válásunk hajnalán feljegyzések születtek. E tulajdonság fejedelmi, úri kiváltságként élt tovább a történelem során.
A pompás, egyedi kézművek előállítása főleg asszonyi tevékenység volt. Boldog Margitról, IV Béla lányáról feljegyzi a krónikás, hogy „ebéd után kézimunkát tészen vala". Erzsébet királynéról, Károly Róbert feleségéről közli egy másik, hogy Zách Felicián épp ama ujjaitól fosztotta meg őt, amelyekkel díszes miseruhákat varrt-hímzett. Történelmi relikviáink egyik legnevezetesebbje, a magyar koronázási palást is - I. István felesége, Gizella királyné és a veszprémvölgyi apácák munkája - mint ünnepi szertartás díszes kelléke szolgált.
Ami a ruházatra vonatkozik, mindaz az élet egyéb területeire, mindjárt a lakókörnyezetre is igaz. A falikárpitok szerepe - alkalmazása, gyűjtése -, valamint a műfaj, a mesterség szeretete és tisztelete, akárcsak a korabeli Európában, otthonra lelt hazánkban is. Gyakorlati funkciója, a vastag, hideg falak barátságossá, melegebbé tétele mellett az idők során előtérbe került esztétikai hatása: díszítő szerepe s nem utolsósorban értékképző jelentősége. Több változatát említik a feljegyzések (hozomány-lajstromok, hagyatéki leltárak) e falra aggatott textíliáknak, „nyírott" és „szőr"-kárpitokat, de mindközt a legértékesebb, igazi pompás darabok az ún. képes kárpitok voltak. E műalkotások főúri, fejedelmi megrendelések és vásárlások útján kerültek az országba, egyenesen a kárpitszövés nagy központjaiból: Flandriából, Burgundiából, olasz és német műhelyekből.
Olyan hazai szövőműhelyről, amely ezekhez fogható darabokat készített volna, nem maradt fenn feljegyzés, s a műfaj gyakorlati meghonosodása egészen a XIX. század végéig váratott magára.
S itt vessünk egy pillantást e külföldről hozott áru elnevezésére, nemes technikájára. Gobelin - így ismeri a köznyelv. (Nem összetévesztendő a varrott képekkel, amelyeket lazán szövött vászonra, árnyalt, színes fonállal, átlósan egyirányú öltésekkel hímeznek, kitöltve a teljes felületet. Ennek neve gros point vagy petit point - hogy mikor melyik, azt az öltés mérete határozza meg).
Maga a gobelin szó a műfaj történetére utal. XIV Lajos minisztere, a művészeteket tevékenyen pártoló Colbert 1662-ben megvásárolta a Gobelin család fonalfestő üzemét, amelyben királyi műhelyeket helyeztek el, (Manufacture royale des meubles de la couronne), köztük a szövött falikárpit részleget. Kezdetben csupán az itt, helyben készült darabok megkülönböztető neve volt gobelin, később kiterjesztették azt minden szövött kárpitra.
Hogyan is készülnek, milyen szövési eljárással jönnek létre e darabok, hogy aztán „megkoronázzák" a helyet, ahol tovább élnek, hatásuk alá vonva az oda belépőt? Szövőszék és fonál - ez létrejöttüknek két alapvető materiális feltétele, ezek által lényegíthető anyagba a művészi invenció.
Vissza 
