Előszó
Nézem a fényképekről rám tekintő arcokat. Mindegyiküket jól ismerem. Van, akit személyesen, van, akit csak színpadról, filmről, szerepeiből. Van, akinek a személyisége jelent sokat számomra, van,...
Tovább
Előszó
Nézem a fényképekről rám tekintő arcokat. Mindegyiküket jól ismerem. Van, akit személyesen, van, akit csak színpadról, filmről, szerepeiből. Van, akinek a személyisége jelent sokat számomra, van, akinek egy különleges maszkja, egy karakter, melyet ő alkotott olyanná, hogy örökre megragadt az emlékezetemben, elfeledve hétköznapi arcát. Van, akit mindig fiatalnak látok, ahogy első szerepei egyikében megismertem, s ez a sugárzó tekintetű arc elfed minden időmúlást; van, aki olyan számomra is, mint a mai fényképen. De bárhogy őrzöm is arcukat, mindannyian képviselnek valami közösét. Nem véletlen, hogy népszerűek, hogy szereti őket a közönség, a közösség, melynek játékukkal tükröt tartanak. A nézők színházban, filmvásznon, vagy televízió előtt ülve úgy érzik, személyesen nekik szólnak, róluk mesélnek, a nevükben harcolnak, értük buknak el, velük győznek, az ő létüket igazolják - hitelesen. Tekintetük képviseli a néző szorongását, kétségeit, örömét, arcuk barázdái hordozzák a néző tapasztalatait, mosolyuk, szomorúságuk a néző gondolatait, érzelmeit. Arcuk hasonló a néző arcához, hiszen ugyanaz a szél, ugyanaz a vihar, ugyanaz a nap érintette őket.
Vissza 
