Jappán (dedikált példány)

Előszó

Kedves Olvasó!

Abban a percben, amikor a könyvet kinyitod, gondolj arra, nem is olyan régen még elfogadott volt, hogy a létező világot két részre, Keletre és Nyugatra bontjuk. Az egyik oldalon élnek az értékes, civilizált, építő eszmékkel felvértezett boldog emberek, a másikon a kizsákmányolt, nyomorba taszított, sanyarú sorsúak és gazdag eltartóik. Ezeket az országokat határok választják el egymástól.
Mindez nem sokkal az után volt, hogy az emberek rájöttek, a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, és ha mindig egy irányba haladunk, akkor visszajutunk oda, ahonnan elindultunk.
Gyakorlatilag ennél többet nem is tudtak a dologról, de nem is érdekelte őket különösebben.
Ma már úgy mondjuk, ez a kor a múlt század utolsó harmada. Még ismeretlen fogalom az internet, a kábeltévé, a digitális fényképezőgép, a bevásárlócenter, a DVD. Még ismert fogalmak a vasfüggöny, a sorkatonaság, a kék útlevél és a piros útlevél, a vietnámi háború és a VIT. Már nagyon sok családban van televízió, és a tévében két csatorna fogható. Még nem sztereó, bár tudjuk, mi az. Ismerjük a rockzenét, és tudjuk, hogy Madonna nem szűz, a moziban 8 forintért láttuk a Hairt, és divat a disszidálás Jugón keresztül. Vissza

Fülszöveg

Badár Sándor és Horváth János - ma két ünnepelt filmcsillag - valamikor réges-régen, 1987-ben, egy különös ötlettől vezérelve elindultak Szentesről Moszkva érintésével Tokióba... Vállalkozásuk érthetetlen módon sikerült! A földgolyó azóta akkorát változott, hogy kalandjaik ma már időutazásnak is beillenek.
Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszükbe és hogyan csinálták? Útikaland könyvükben még sok egyéb érdekességbe is beavatják az olvasót: milyen a zötyögő vonaton, a sztyeppéken át, szamovárból ezüstpohárba forró teát tölteni; hogyan hat a Daedalon tájfunban és milyen két szentesi fiatal élete a japán karatemester "fogságában"; miből van a Fudzsi és hogy (nem) érdemes megmászni; s vajon mit kap az az utazó, aki tévedésből a csodavasútra száll?
Könyvük hangoskönyvnek is beillik, elsősorban az olvasás során feltörő hangos kacagás okán... Másrészt azért, mert a sok-sok eleven történetben elmerülve szinte halljuk Badár és Horváth félreismerhetetlen orgánumát.
Én jóval kevésbé vagyok ismert, mint Badár Sándor, akit közös velencei utunk óta "beszt hángérien kerekter ekterként" illetve "egzotik Bred Pittként" ismer még az olasz moziszerető közönség is, legalábbis az a három tagja, aki a Nejlon Bárban közelről is találkozhatott az élő legendával. Horváth Jánosnál is kevésbé vagyok érdekes, mivel filmszínész és kutyaszánhajtó, amivel én aligha tudnék versenyezni, és a küzdősportokban is legfeljebb a metrón utazásig jutottam...
Használati utasításként csak annyit tudok mondani, érdemes hátradőlni, elképzelni a két szerzőt, amint egy régi japán utazásról mesél, lelkesedéstől fűtötten, egymás szavába vágva, mintha először idéznék fel közösen az élményeket, és Ön kedves olvasó, pedig ott ül az asztaltársaságban és azon töri a fejét, hogy vajon szóhoz juthat-e az este. Vissza