Jászi Oszkár

Fülszöveg

A harmadik évezred elején elkerülhetetlenül szükséges, hogy az utókor mérlegére tegyük Jászi Oszkárt, a H huszadik század elejei magyar progresszió vezéralakját. Politikai pályafutásának, 1919 május elsejei emigrációja előtt és az után született munkáinak elfogulatlan értékelését megnehezíti, hogy a politikai baloldal már szinte fellépésétől kezdve erkölcsi jelenségnek, valóságos szentnek, magyar „Messiásnak" tartotta. Szenvedélyes hívei, köztük Ady Endre, vallották, hogy „akkor is igaza van, ha nincs igaza", ellenfelei viszont úgy vélték, hogy „akkor sincs igaza, ha igaza van". Ez a paradox helyzet 1919 után is fennmaradt, amikor a keresztény-nemzeti kurzus sajtója „gonosz szellemként", „éles eszű, de velejéig romlott, hazaáruló zsidóként" bélyegezte meg és Károlyi Mihály „első számú bűntársaként" emlegette. Jászi a század folyamán az irracionális gyökerű negatív és pozitív elfogultságok gyújtópontjába került, miközben a születésük idején nagy visszhangot keltő műveit szinte elborította a feledés. Ma már nemigen olvassák őket, hacsak nem kortörténeti dokumentumként, s a témáival foglalkozó szakemberek elvétve hivatkoznak rájuk. Pelle János meggyőződése, hogy Jászi nem volt sem a jövő prófétája, sem pedig gonosz szellem. Megítélése során nem fogadható el az a kizárólagosságra kényszerítő, dogmatikus felfogás, hogy „ha nem az előbbi volt, akkor az utóbbi". Jelentősége azonban tagadhatatlan, s most, amikor nemhogy a fiatalabbak, de már a középkorúak sem éreznek iránta személyes elfogultságot, eljött az ideje annak, hogy elfogulatlanul elemezzük ellentmondásos életművét és rövid, de annál vitatottabb politikai pályafutását. Vissza