Hager Ritta

Előszó

A faliszőnyeg fogalma, s természetesen maga a műfaj az 1960-as évek elejétől egy negyed századon át úgy tűnt, lényegi változáson ment keresztül. Olyan újítások jelentek meg az iparművészet e területén (az anyagokat, technikákat, funkciókat illetően, a faltól való elszakadással, a szobrászati jellegű kilépéssel a térbe), mint az experimentációval jellemezhető képzőművészetben, s mégis, egyidejűleg krízisnek is nevezték a műfaj e hirtelen „kirojtosodását", megbolygatva látván autonómiáját.
A 80-as évek vége felé új értékelési szempont körvonalazódott, aminek alapja egy nem materiális jellegű karakterisztikum-csoport felfedezése, mind a faliszőnyeg sajátszerűségeit kereső experimentális, mind a tovább élő klasszikus irányban. E felfedezés története néhány év alatt zajlott le, s röviden összefoglalható lényege a következő:
Miközben a 12. Lausanne-i Faliszőnyeg Biennálét a szobrászati formálásnak, téralkotásnak szentelték 1985-ben, a kurátor, Erika Billeter - a kortárs szobrászat felől közelítve a témához - a forma története helyett az új anyagok üzenethordozó szerepét helyezte előtérbe. Utalt egyúttal az organikus és amorf anyagok tradíciójára az ősi, rituális-mágikus műtípusban, s az „alternatív" anyagok újra megjelenésével a 20. század művészetében, azok szimbolikus vonatkozásainak feléledésére is. E téren a textilművészet természetes, lágy anyagai persze mindig alternatívát jelentettek a képzőművészet klasszikus anyagaihoz képest: ember, kultúra és természet egységét tartották fenn, ennek az egységnek mitikus, rituális, mágikus vonzataival együtt. Vissza