"Jeles napok" a képzőművészetben

Előszó

Amiként pedig szeretet nélkül nem lehet élni, úgy a hétköznapok egymást követő menetében az ünnepekre is szüksége van az embereknek. Ezeket az ünnepeket maradandó élmények teszik emlékezetessé, olyan szokások, melyek a gyermekkortól utolsó leheletéig végigkísérik a halandót. Az ilyen "jeles napok" örömmel, izgalommal járnak az egyhangúan múló időszakok közben, bár lefolyásuknak emberöltők, századok óta meghatározott rendje van. Ám a régi mondókák, ősi szövegek megismétlése minden új nemzedéknek lehetőséget teremt a szereplésre, gyermek, felnőtt maga lesz a hagyományos rítus szertartásmestere, ki-ki közreműködhet kisebb-nagyobb közösségek szórakozásaiban, kiélheti a lelke mélyén szunnyadó és alkalomra váró színészi képességet. Ez az a valóságos népi színjáték, mely újesztendőtől szilveszterig tart, magyar hazánkban többnyire húsz felvonáson keresztül, de nem a világot jelentő deszkákon, hanem a lakóhely széltébe-hosszában, utcán, isten házában, udvarokban, otthonokban, nagyobb nyilvánosság előtt vagy meghitten zárt körben, mindenütt, ahol a jókedv, a társas együttlét, a hagyománytisztelet, egymás megbecsülése érző szívekre, készséges emlékre talál.
A közelmúltig gyakran lehetett hallani, hogy honunk vidéki ország. Középkelet-Európa sokáig őrizte feudális jellegét, a gazdaságban a mezőgazdaság elsőbbségét, amiért is a falusi lét bizonyos vonásai még a városokban is tartották magukat. Ami az első világháború után a történeti Magyarországból megmaradt, arra még inkább vonatkozott ez az agrárius sajátság, népesebb települései is jobbadán nagyközségeknek, mezővárosoknak minősültek. Nem túlzás azt állítani, hogy a népszokások legtöbbje mind a mai napig eleven hatást gyakorol a lakosság nagy részének életvitelére, szabályosan ismétlődő időbeosztására. Vissza