Jelet hagyni

Fülszöveg

Lezárulása Kondor Béla életművét egy csapásra a klasszikus művészet régióiba emelte. Pályája mindössze másfél évtizedet ölel fel, de ez alatt a rövid idő alatt mennyiségileg is hatalmasat hozott létre. "Akik látták napjait - írja Dávid Katalin - tudják és értik ezt: olyan fegyelem, olyan gigantikus erőfeszítés volt, amire rákényszerítette magát, hogy ebben a fizikum elpusztult, felőrlődött; de ez volt az egyetlen lehetősége a művek megszületésének."
Kondor Béla 1931-ben született Pestlőrincen. Gimnáziumi érettségi érettségi után villanyszerelőként dolgozott az óbudai Hajógyárban, innen került a Képzőművészeti Főiskolára. Mestere Barcsay Jenő, Koffán Károly és Kmetty János volt. Diplomáját 1956-ban szerezte grafikai tanszakon.
Kiállításokon 1954 óta szerepelt. Első önálló kiállítása 1960-ban volt a budapesti Fényes Adolf teremben, ezt követte - külföldi szereplések után - 1964-ben székesfehérvári kiállítása; a sajtó és a közvélemény ekkortól veszi tudomásul művészetének jelentőségét. 1963-ban megnyerte a miskolci grafikai biennálé nagydíját, 1964-ban a tokiói nemzetközi grafikai biennálé díját. Két ízben tüntették ki Munkácsy-díjjal.
1972. december 12-én halt meg, Budapesten.
Kondor Béla költészete zseniális életművének egyenrangú része. Verseiben nem a festő vízióját fordítja a szavak nyelvére; a színek és formák fontos szerephez jutnak lírájában, de a képekkel takarékosan bánik. A költő nem ismétli a festőt. Azt mondja el versben, amit képben nem lehet, aminek festői világában nem juthat hely. Látomását a világról a festő az ikonok objektivitásával fogalmazza meg. Képei szigorú közegében nincs helye semmilyen esetleges motívumnak, még a személyes panasznak sem. Az ember szorongása, küzdelme a szeretetért, tudása jóról és rosszról a festészetben világképpé nő, de mint személyes szenvedés fel is oldódik az ábrázolás monumentalitásában. A versek a "privát" szomorúságából szakadnak ki, szinte formátlanul, tartózkodó fájdalmukkal mégis fölötte a köznapoknak. Halk döccenéseik kikopogják, amit a képeken elfojt a fekete robbanása, elnémít az arany csendje: a művész szívhangjait.
Ezek a versek mind a közeli halál tudatában születtek. De a fenyegető halál nem teszi közömbössé a művészt az élet dolgaival szemben. A szomorúság, amely mágneses erőtérként veszi körül Kondor líráját - már végeredmény. Előtte az elmúlásnak sorra kellett meghódítania a létezés valamennyi területét; gyűjteményében így egy Ady-kötet ciklusai bujkálnak: a szerelem versei, az érzékek versei, a magyarság, a halál, a művészet versei. A versek sora pedig lírai naplóvá formálódik - egy nagy művész intim világának, a diadalmas mű mögött megbúvó ember szenvedéseinek krónikájává. Vissza