A hazafi lelke, avagy különféle közlemények Fityfiricshez

Fülszöveg

Ha nem is felejthetetlen, de mindenképpen korszakos eseményről szól Jevgenyij Popov regénye: 1982. november 10-én elhunyt Leonyid Brezsnyev, akit a hálátlan utókor már-már elfelejtett, pedig hát emlékezzünk csak, hogy mi mindent neveztek el róla azon melegében: várost, kerületeket, hajókat, hadosztályokat... Emlékezzünk csak - miként Popov írja roppant helytállóan -, hogy "tevékenységének 18 esztendeje alatt minden a megszokott, egyre szilárdabb kerékvágásban ment". Megborzongott akkor, az ő halálának hírére egész Oroszország, a megannyi hazafi, s megborzongott az egész világ: hogy is lesz, miként is lesz ezután? S imigyen borzongva a történelemnek szelétől Jevgenyij Popov, ez a szibériai születésű, szépreményű, bár egynémely irodalmi csínytevései folytán a hivatalos szovjet irodalomból éppen kipenderített író - aki éppen őseiről, pereputtyáról és egyéb hányaveti témákról fogalmaz leveleket Fityfiricsnek (hogy ki ő, ne kérdjük) - gyászbolyongásra indul Moszkva városában költőbarátjával, sóhajtoztak a súlyos reménytől (?), félelemtől (?), hogy most talán minden másképpen lesz... a történelem epicentrumába vágytak, de Brezsnyev koporsójáig csak nem jutottak el. Ám gyászbolyongásukat e regényben megörökítve Popov - akit Brezsnyev kultúr csinovnyikjai kizártak az Írószövetségből, s művei közlését betiltották - mégiscsak örök emléket állított ANNAK? AKI VOLT. Mert ilyen ember ez a Popov, ez a szibériai mackó, az orosz irodalomnak ez a nagy mesélője - jóságos ember, akinek szívében nincsen harag és bosszúvágy. S bár a háládatlan utókor, fölocsúdván, a sok várostól, kerülettől, hajótól és hadosztálytól elvette a Brezsnyev nevet, legalább Popov regénye megmaradt, melyet Angliától Kínáig, Spanyolországtól Bulgáriáig olvashat immár az emberiség. Vissza