Jézus nyomában

Előszó

Négyszáz évvel ezelőtt már élesen kiütköztek Európa arcán zilált vonásai a romlásnak, amit súlyos következményeiben ma oly fájdalmasan érez korunk. Már a renaissance a lelkek mélyébe fojtotta egy földies, pogány e-világi ízlés és gondolkodásmód mérgeit. A földi gyönyörködés pillanataiban e kor már nem akarta ismerni a középkor égre néz, Istent sóvárgó tekintetét. Isten helyett az ember lett valamiképen értelme és célja önmagának, központja és mértéke a világnak. És ez az alapjában hamis elgondolás mind lázítóbb tudatossággal tört utat, míg a belőle eredő bűnáradat éretté nem tette a világot a reformációban kitörő sötét hatásokra. A pusztulás arányai az anyagi nyomorban is, de főleg a kegyelmi rend terén beláthatatlan nagyra nőttek. A kegyelmi élet elsorvadása és a lelki halál, mint valami fekete pestis borította el a lelkek megszámlálhatatlan ezreit. Az újabb gyors zuhanások és véres lökések egy antikrisztusi világ felé már elkerülhetetleneknek látszottak.
Ekkor történt, 1534 Nagyboldogasszony napján, hogy a párisi Montmartre egy kis templomában Loyolai sz. Ignác és hat társa szent fogadalommal kötötte le magát Isten szolgálatára. Isten szeretetében izzó lelkükből felcsapott a láng, amely a Szentlélek csodás fuvallatán hamarosan, mint a katolikus ujjászületés, megtisztulás és apostoli hév tüze futotta be a keresztény birodalmakat és azok határain túl a messze pogány országokat is. Ujra valóra vált Jézus szava: "Tüzet jöttem bocsátani a földre, és mit akarok mást, mint hogy már felgyulladjon?" (Lukács, 12, 49.) Vissza