Joe Jenkins detektiv kalandjai/A párisi pokol

Előszó

Részlet:

Joe Jenkins detektiv kalandjai

Miután az utolsó autóból is kiszálltak és az autók sietve elrobogtak, egy csapásra kialudtak a fehér villához vezető Kaiserallee lámpái.
A selyemfüggönyös, magas ablakon beszűrődő világosság megremegett a ködös koratavaszi levegőben. A tágas, világos teremben ekszótikus virágok átható, édes illata érzett.
A bankárné, aki kedvesen és tapintatosan töltötte be a háziasszony szerepét, mosolyogva fordult ahhoz a magas termetű uriemberhez, akit annak megérkezése óta folyton különös figyelmességgel tüntetett ki.
- Maestro Murandotti már kinyitotta a zongorát, mr. Jenkins - kezdte az asszony halkan. A vendég könnyedén meghajtotta magát.
- Ismerem ezt a geniális zongoraművészt még bostoni fellépéséről - válaszolta gyors pillantást vetve a művészre. - Senki se játsza Beethovent olyan érzéssel, mint ő!

A párisi pokol

A művészek bárja
- Lotti! Nem bujsz ki rögtön a takaród alól, lusta teremtés! Azt akarod, belefojtsalak a párnádba! Micsoda semmirekellő ez a kislány! Nesze, hogy megtanulj lustálkodni, négy óra, reggel!
S két hatalmas pofon csattant fel a kuckóban, halk nyögéstől követve.
Pislákoló gázláng gyulladt fel s ennek sápadt fénye megvilágította a helyiséget, a legfurcsább barlangot, amelyben mindenféle romantikus kosztumok táncoltak az imbolygó világosságban ócska frakkokkal: páncélingek és fekete verteretek vették körül a falakat és félelmes kísértésekkel népesítették a kis Lotti rövid éjszakáit. Vissza