...és jött a fergeteg

Előszó

Részlet a könyvből:

Ólomfelhők borították el az eget, amikor a kocsink a sivatagot átszelő aszfaltuton siklott előre és csak a soffőr ügyességének köszönhettük, hogy nem fordultunk be az árokba. A csontjaim fájtak a sok üléstől és a puszta vidék fáradtságot döfködött a szemembe. A hideg egyre mélyebben hatolt be a bőr alá és kellemetlen, baljóslatu didergés fogott el. Nyomasztó érzés nehezedett rám, hogy a dolog a legrosszabbul indul. Az a babona lett urrá felettem, hogy a kezdet előjelei jövendölik a vállalkozás végét. Szégyeltem magam emiatt a babona miatt, amelyet a fronton töltött napokban szereztem, amikor sulyos volt a helyzet, - és küzdöttem is ellene, de hiába.
Zuhogó esőben, amely mindent szomoru szinnel vont be, haladtunk Tel Aviv felé. És minél közelebb jutottam az annyira vágyott célhoz, fáradt agyamban egymás után szakadtak fel a gondolattöredékek: Most megyek az ejtőernyős iskolába, holnap, holnapután először fogok repülőgépből kiugrani és az ejtőernyő nem fog kinyilni... Nem fog kinyilni... És én zuhanni fogok tehetetlenül és feltartóztathatatlanul és ezuttal nem fogok felébredni idejében, mielőtt földet érnél, mint annakidején gyermekkori álmaimban, erősen dobogó szívvel, de élve, élve!... Tisztában voltam vele, hogy senkinek nem árulhatom el rettenetes félelmemet és visszafordulnom sem lehet. Nem vagyok már a magam ura. Általános érdekü közügyet biztak rám. Ha meggondolom magam és csalódást okozok, ez mindnyájunk szégyene lesz, nemcsak az enyém. És ki tudja, ennek milyen következményei lennének? Lázasan ismételgettem magamban: "Nem fog kinyilni, nem fog kinyilni - és mégis muszáj ugranom! igenis, le fogok ugrani és ha halálra zúzom magam, jön majd más a helyembe..." Vissza