Johannes Brahms élete képekben

Előszó

Közép- és Dél-Németországgal szemben, melyben oly sok nagy zenész bölcsője ringott - mintha Észak-Németország kevesebb kiváló muzsikust érlelt volna meg. A 17. században ez a tájék az egyházi kantáta s orgonazene sok jelentős mesterének hazája, közöttük Franz Tunder, Vincent Lübeck, Nikolaus Bruhns és Dietrich Buxtehude előkelő helyet foglal el a zenetörténelemben. A magdeburgi Georg Philipp Telemann a 18. században mint zeneszerző, európai hírnévre tett szert: korunkban egyre inkább átérzik jelentőségét, egyre több csodálat övezi - mint a nálánál nagyobb lángelméknek, Bachnak s Händelnek kortársát. De Telemann halála után alig háromnegyed század pereg le s Németország északi részében újból nagy mester születik, ő azonban - Telemanntól eltérően - nem fogadja be saját korának valamennyi hozzá közeledő hazai és külföldi áramlatát, hanem mint egyedülálló tehetség, egészen népének talajában gyökerezik. Abban viszont hasonlít Telemannhoz, hogy egybekapcsolja a régit az újjal s mint a 17. és 18. század északnémet művészei, egyesít magában minden mesterségbeli képességet saját munkaterületén. E mester neve Johannes Brahms.
A zenetörténészek hajlanak arra, hogy Brahms életművét a romantikának az 1840-es évek körül kezdődő s a múlt század utolsó előtti évtizedéig ívelő fénykorának sorolják. Senki sem vitathatja, hogy Brahms zenéje alapvetően valóban romantikusnak, erősen érzelmi színezetűnek tekinthető. Brahmsot nem ok nélkül tekintik a német dal egyik legnagyobb mesterének, hiszen zongoraműveiben is hajlik a kisebb formák felé. Ám miként illenék a közkeletű értelemben vett "romantikus" jelző Brahms annyira kidomborodó formaérzékére, zenei gondolkodásának oly éles logikájára, arra a jellegzetességre, hogy a klasszikus szonátaforma mellett - különösen szívesen él preklasszikus zenei formákkal? Hogyan magyarázhatjuk hát, hogy örömét leli a mesterségbeli részletekben s azt a tényt, hogy tudatosan korlátozza kompozícióit a klasszikus zene instrumentális eszközeire, vonatkozik ez harmonizálására is, mely alig haladja túl Schubert művészeti vonalát: mindez - nem utolsósorban - Brahmsnak, az embernek annyira erős valóságérzékét is tükrözi. Mint minden nagymesternek, úgy Brahmsnak is oly bonyolult művészegyénisége lehetetlenné tesz bármiféle sommás tipizálást, kiváltképp ha ezt az egyébként sok vonatkozásban még tisztázatlan "romantika" fogalmával kapcsolnánk egybe. Vissza