A tengerszem tündére

Előszó

1853 egyik május végi délutánján kis csoport poroszkált a Tusnádról a Nagy Csornád felé vezető erdei úton. A csoport közepén, lóháton, mint kísérői is, bajuszos-körszakállas, kopaszodó, de fiatalos arcú férfi haladt, s figyelmesen, de elkalandozó tekintettel hallgatta kísérője beszédét. A harisnyás-csizmás kísérő a környező hegyek neveit sorolja; útitársa pedig időnként előveszi jegyzetfüzetét, és be-beír valamit. Az út mellett, kétoldalt bükk- és tölgyerdők, majd fenyvesek sorakoznak, aztán egyszerre véget ér az erdő. Az utas és kísérete megáll. A tekintet végigfut a lapályon. „Négyezer láb magasban vagyunk" - jegyzi be füzetébe az utazó, s kissé csodálkozik, miért nem indulnak végre megeresztett kantárszárral a Szent Anna tava felé, hiszen nemsokára itt az este, és még tábort kell ütni. A lapályt azonban - amint azt Jókai Mór (mert ő a többiek által közrefogott utas) még másnap papírra vetett hatodik úti levelében olvashatjuk - „valami zöldesbarna, sűrű moha fedi, melyből csoportonként állnak elő a csáténemü, sötétzöld füvek zsombékjai, az áfonya és medveszőlő itt-ott berkeket képez, melyekből húsz-harminc lépésnyire áll ki egy-egy csenevésző, szomorú lúcfenyő. E helyt hívja a köznép a kokojcásnak, és azon aggály, azon borzalom, mely az első tekintetre meglepi az embert, közös minden emberrel, minden állattal, mert e hely halálos veszély helye, alatta feneketlen víz van, ha ember vagy állat ez ingadozó, mohos felszínre lép, a moha lesüpped alatta, és őt elnyelik az ismeretlen szövevények. Vissza