Előszó
Kedves barátom!
Midőn jelen regényem írásához fogtam, Te Hozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazítást kérni, s Te oly szíves voltál, hogy míg egy részt nagybecsű utasításodat meg nem tagadtad, úgy más részt megígérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kísérni. Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötven éves pályád jubileumán Neked ajánljam azt. Te szíves voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyújtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nem csak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.
Mert azokat én igen jól ismerem.
Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket épen olyan nehéz, mint volt az élet.
A martyrokról írhatunk legendát, a hősökről epost, a tündérekről mythost: de martyr, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.
És mégis az volt.
Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi czélnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földretiport óriásai voltak.
Én még együtt éltem néhánynyal e bevégzett alakok közül, kik egymásután letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le? Vörösmarty meghalt - szegényen, - idegbénultan. Garay meghalt - szegénység és feszített munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.
Vissza