Mire megvénülünk

Előszó

Részlet a könyvből:

Én voltam akkor tízéves, a bátyám, Loránd, tizenhatéves ; édesanyánk még fiatal volt és apánk, bizonyosan tudom, hogy nem volt több harminczhatévesnél. Nagyanyánk, apám anyja, szintén ott lakott velünk és volt akkor hatvanéves. Szép sűrű fehér haja volt, tiszta fehér, mint a hó. Gyermekkoromban sokat gondolkoztam rajta, milyen nagyon szerethetik az angyalok azokat, a kiknek ilyen szép fehérre mossák a hajukat, akkor még azt hittem, hogy az embernek a sok örömtől lesz fehér a haja.
Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni.
Sohasem hallottam, hogy valaha pörölt volna valaki a házunknál. Sohasem láttam duzzogó arczot, tegnapról mára eltett haragot, szemrehányó tekintetet semmi viszonylatban; anyám, nagyanyám, apám, bátyám és én úgy éltünk, mint a kik egymás gondolatát is értik, s csak abban versenyeznek, hogy ki szereti jobban a másikat s kit jobban a többi közül?
Hogy az igazat megvalljam, mégis legjobban szerettem az egész családunkban a bátyámat. Ez, természetesen, nem annyit tesz, hogy kétségbe ne ejtett volna az a kérdés, hogy ha meg kellene a négy közöl háromtól válnom, s csak egyet tarthatnék meg magamnak, melyiket választanám? hanem ha úgy mind együtt maradhatunk szépen a végtelen, kigondolhatlan időkig, hogy soha közölünk senki meg ne haljon, el ne váljon, hát akkor csak a bátyámmal szerettem volna mindig együtt járni. Vissza