Sonkolyi Gergely/Délvirágok/A Varchoniták

Előszó

Részletek:

Sonkolyi Gergely
Isten nyugosztalja meg szegényt!

Denique - mi tűrés tagadás benne? biz az én kedves Sonkolyi Gergely urambátyám mokány egy ember volt.
Maig is emlékezem rá, mikor a harasztosban megkergetett, Isten nyugossza meg szegényt; a mint árkon-völgyön keresztül zaklatott, azt hittem, hogy addig meg sem állok, míg a világ kerítésébe nem ütöm orromat.
Mintha most is látnám azt a somfanyelű csákányt a kezében, meg azt a meggyfa-csutoráju makrapipát a szájában, melyet akkor sem vett ki onnét, midőn káromkodandó volt, tehát akkor sem, midőn a harasztosban hol én elől, hol ő hátul kergettük egymást.

Délvirágok
Az utolsó tengeristen

Mikor még II. Constans uralkodott Sicilián, Krisztus után hatszázhatvanhárom évvel, az egész háromszög népe valami keveréke volt keresztyénnek és pogánynak. A régi pogány hitregék megmaradtak emlékében, s ha a vad Laestrygonok utóda imádságait mondta védszentjéhez, hátát egy omladozó pogány templomnak vetve, eszébe jutottak a homályos mesék azon csodás istenekről, kiket az új Messiás elűzött az égből és földről.

Varchoniták

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a histórikusok figyelmét magára vonni.
Egy mesés világrész Ázsia belsejében, körös-körül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tartják, hogy ott a világ vége.
E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.
A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a perzsák Kafhegynek. Vissza