Szélcsend alatt/Az életből ellesve

Előszó

Részlet a könyvből:

A kuruczvilág után
Huszonhat éve múlt már, hogy II. Rákóczi Ferencz tárogatói utolsót harsogtak a Tisza partjain.
A kurucz név nem jelentett már semmi nagyot, legfeljebb még holmi torzonborz, elhanyagolt külsejű alakok kigúnyolására használgatták azt. A nemes urak iparkodtak a szatmári béke óta a fényes hivatalokban megerősödni, s a rodostói sirnak egyedüli látogatója volt a pontuszi árapály zúgása; a hazafiak emlegetése felől bizton alhatott abban a száműzött fejedelem.
A "libertás" nem járt a közforgalomban többé; mint rézpénz is elértéktelenült már, hát még mint eszme?
A neoacquistica kisimítá szépen a birtokviszonyokat, kiki elhelyezé magát a számára jutottban, s ha akadt még egy-egy zúgolódó itt-amott az országban, ki rongyos tarisznyával, megfakult okiratokkal rendre járta a dicastériumokat, negyedszázadokra nyúlt pör lidérczfarkát üldözve, az ugyancsak sok nevetségnek tette ki magát.
Az öreg és ifjú gavallér hátra simítá a daczos üstököt s varkocsba csavarva haját, port hintett a fejére, világ divatja szerint.
A fejedelem emlékpénzeit, miken egy katholikus, egy protestáns és egy óhitű alakja volt látható, kik egy közös oltáron élesztik a tüzet, mutogatták még mint curiosumokat, de már azoknak értelmét senki sem fogta föl; a magyar ember megnyugodott abban, hogy hiszen vannak függő pecsétes tövényei, ...a miket senki sem tart meg. Vissza