Szomoru napok/A ki a szivét a homlokán hordja

Előszó

I. HALÁLMADÁR

Halál! Halál!
Jaj annak, a ki született ! - Jaj annak, a ki meg nem halt! -
Az Isten keze nehezül...
Halál! - Halál!
Véres napok, fekete éjszakák jönnek. A pusztulás angyala szárnyára kelt...
Halál! Halál!
Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormán ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?
Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág-sütötte ablaknak repüljön s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjellátó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?...
Mi kinozza a lánczra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon, minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kisértetre ugatna, ki gazdája küszöbén ki s bejár, a házat kerülgeti, s az ablakon beleskelődik? - Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar? ki számára ásta meg azt? ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?
Midőn éjjelenkint az alvó szobában az asztalok, ágyak, bútorok elkezdenek ropogni, pattogni, ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a deszkák? Éreznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete bútortól, melynek neve koporsó?
Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző emberi lélek?
Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely ha lelke kifordult helyéből, akkor felébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ nyílik meg előtte, s míg a multakat elfelejteti, megtudja a jövőket, míg saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált? Vissza