Előszó
- Winstead, te átkozott csaló!
Daniel Smythe-Smith pislogott. Egy kicsit kapatos volt, de mintha valaki éppen azzal vádolta volna, hogy kártyán csalt. Beletelt egy pillanatba, míg...
Tovább
Előszó
- Winstead, te átkozott csaló!
Daniel Smythe-Smith pislogott. Egy kicsit kapatos volt, de mintha valaki éppen azzal vádolta volna, hogy kártyán csalt. Beletelt egy pillanatba, míg megbizonyosodott arról, hogy hozzá szóltak. Alig egy éve volt Winstead grófja, és néha még elfelejtett felfigyelni, ha öröklött címén szólították.
De nem. Ő volt Winstead, vagy inkább Winstead volt ő, és...
Biccentett, aztán legyintett. Mi is jutott eszébe?
Ó, igen.
- Nem - jelentette ki meglehetősen vontatottan, még mindig csodálkozva az egészen. Kezét felemelve tiltakozott, mert egészen biztos volt benne, hogy nem csalt. Ami azt illeti, az utolsó palack bor után szinte csak ebben volt biztos. De nem sikerült egyebet mondania. Ami azt illeti, alig volt képes elugrani az útból, amikor az asztal nagy lendülettel megindult felé.
Az asztal? Szentséges pokol, mennyire részeg?
Annyi egészen bizonyos, hogy az asztal már féloldalvást volt, a kártyalapok a padlón, és Hugh Prentice úgy üvöltött rá, mint egy eszelős.
Nyilván Hugh is részeg.
- Nem csaltam - közölte Dániel. Összevonta szemöldökét, és pislogott, mintha ez a szemmozdulat eltávolíthatná a részegség filmszerű rétegét a látásáról, amely mintha... mindent elhomályosított volna.
Vissza 
