Esszé Európa alkotmányáról

Előszó

Három esztendeje lehetünk szemtanúi a kelletlenül és kis lépésekben Európa felé haladó német szövetségi kormány fáradságos tanulási folyamatainak. Az önálló nemzeti megoldásokhoz való kezdeti ragaszkodás, a védőernyőkről folyó alkudozás, a kétértelmű jelzések és elodázott engedmények két és fél éve után végre úgy látszik, érvényre jut az a felismerés, hogy a tagállamok nemzeti költségvetései számára közös megegyezéssel előírt stabilitási kritériumok ordoliberális álma semmivé vált. A közös politikai akaratképzést feleslegessé tenni és a demokráciát kordában tartani hivatott „mechanizmusok" gondolata nem csak a gazdasági kultúrák különbözőségén bukott meg, hanem főként a komplex és kiszámíthatatlan környezet gyorsan változó konstellációin. Ma már mindenki „szerkezetileg hibásnak" tartja azt a valutauniót, amelyben a politikának nincsenek meg a szükséges kormányzási kompetenciái. Időközben erősödik a belátás, hogy az európai szerződéseket módosítani kell; a világos perspektíva azonban hiányzik.
A legújabban napvilágot látott tervek szerint a tizenhét valutauniós tagállam közös kormányzásának a kormányfők körében, tehát az Európai Tanács „magjában" kellene megvalósulnia. Minthogy ez az irányítási szerv nem hozhat jogilag kötelező érvényű határozatokat, az ötletelés az „engedetlen" kormányokkal szemben foganatosítandó szankciók mikéntjére összpontosít. De tulajdonképpen ki kötelezne itt kit, és milyen tartalmú határozatok betartására? Miután a merev stabilitási kritériumokat kibővítették és rugalmasabbá tették a „Paktum Európáért" nevű bűvös egyezmény keretében, az Európai Tanács határozatainak ki kell terjednie mindazon politikák széles spektrumára, amelyek befolyásolhatják a széttartó nemzetgazdaságok globális versenyképességét. Vissza