Előszó
Meddig csak szem lát, búzakalász tenger, melynek sorai egyenletes lassú hullámzó vonalban hullnak a kasza alatt. Az aranysárga tengerre meg ráborul az alföld világos kékes-zöld ege. A láthatáron...
Tovább
Előszó
Meddig csak szem lát, búzakalász tenger, melynek sorai egyenletes lassú hullámzó vonalban hullnak a kasza alatt. Az aranysárga tengerre meg ráborul az alföld világos kékes-zöld ege. A láthatáron azt a pár akáczfát a rezgő levegő feldobja a magasba.
Dél van, csend van. Csak a délibáb integet ott a nyugati égbolt alján.
Az egyik óriási tábla szélső rendjében fiatal legény az arató, marokverő lány meg kettő mögötte. A kasza egyforma, szinte nesztelen suhogással tör magának utat a lehajló buzakalászok között. A legény neki türkőzve, fáradhatlanul halad, de olyan gyorsasággal, hogy a két lánynak mögötte annyi dolgot ád, hogy azok alig-alig győzik rakni a markot.
A majorból ide hallik a harangszó, amott tovább az aratók az akáczok alá vonulnak. Bella János azért csak kaszál, neki nem akar dél lenni
- Hallja-e ké, János gazda, meghűl a túrós,
- Nem hül meg, ha a gyomrodba jut, Franczi.
- Nem ám, mert ugyan lilaszinre váltam a kelmed nyomában,
- Ugy kell a lánynak.
- Igy ám, ha ember szavára hallgat.
Vissza