Kacagásaink

Fülszöveg

Micsoda képtelenség: néha még kacagtunk is a diktatúrán. Ki nem tapasztalta, hogy amikor már nem tudjuk abbahagyni a nevetést, egyszerre csak élesen belenyilallik a tarkónkba, nem pontosan középen, hanem egy kicsit fennebb, jobbra vagy balra? Mint egy reszkető kézzel elsütött pisztolyból a tarkólövés. Mert hát a hatalomnak nincsen humorérzéke, következésképpen semmitől sem fél jobban, mint attól, hogy kinevetik. Kínunkban nevettünk, sírnunk kellett volna inkább. Erről szól ez a könyv: valamiféle belső szabadságról. Tudom, mert tanúja és sok mindenben társa voltam Gálfalvi Györgynek, láthattam, hogyan lázadta végig közös szerkesztőségi évtizedeinket. Nem volt elég egyszer megszenvedni, most újra át kell élni mindezt, titkosszolgálati dossziét lapozva megeleveníteni a lezárt múltat? Hát éppen ez az: semmi sincs lezárva. És nem is lesz, ha nem próbáljuk elmondani, hogy milyen is egy zsarnoki rendszer, hitelesen, pontosan, meggyőzően, ahogy ő teszi. Egyébként ismét feltámadhat a múlt. Egyetértek vele, 1989 után nem lett igazán más a világ. De lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az író és szerkesztő Gálfalvi György sorsa elválaszthatatlan az irodalmi élettől, ám nem egyenértékű fogalmak ezek nála: nem az élet van az irodalomért, hanem az irodalom az életért. Esztétikának kevés ez? Lehet. Életműként viszont kivételesen fontos, sok-sok jelentős tanulsággal. Csak legyen, aki megszívlelje... Vissza