Svábok a paradicsomban

Fülszöveg

Ahogy az ember haja őszbe hajlik és feje felett gyors léptekkel telnek az évek, mind jobban és jobban elevenedik meg a múlt. Álmaimban sokszor éltem át az elmúlt 70 év eseményeit. Érdekes, hogy a szépet sokkal ritkábban élem át mint a szomorút és a szenvedéssel telit. De leggyakrabban az orosz paradicsomban eltöltött egy év elevenedik meg, az ahogyan 19 évesen a szüleimtől a 18 éves húgommal együtt elszakítottak, az oda-vissza utazás, az orosz munkatelepen az orosz parancsnokok szigora. Az egyszerű, de szegény és melegszínű nép sajnálkozása, ugyanakkor tehetlensége, hogy nincs miből adni, mert ő magának sincs. Ott jöttem rá, hogy milyen kevesen múlik egy ember élete, ugyanakkor meggyőződtem, hogy nemcsak a kutya, de az ember is mennyit kibír. Hányszor, de hányszor a 40 fokos hideg téli éjszakán nézegettem a vakítóan ragyogó csillagos eget és kerestem, és kérdezgettem, hogy "Csillagos ég merre van az én hazám? Merre sirat minket az édesanyám?". Mindezek a fel-feltörő és mind elevenebb emlékek késztetnek, hogy papírra vessem őket hátha a mai fiatalok is elolvassák és megértik talán azt is, hogy nincs drágább mint az otthon és a család melege, és nincs szentebb dolog a földön mint a "Béke". Talán arról is tudomást szerezhetnek, hogy az oroszok a német megtorlás képen az én fajtámat (a svábokat) azzal büntették, hogy elhurcolták. Kívánom, hogy a fiatalok soha ne tudják meg, hogy milyen "sír" az éhség és soha ne kóstolják meg milyen íze van egy döglött kutya húsának. Vissza