Kalocsai Kollégium 1995/7.

Előszó

A Kalocsai Kollégium 1995-ös 7. számát tartja kezében az olvasó. Az öreg diákok számára öröm, hogy újra megjelenik, ha szerényebb formában is ez az évkönyv, mely diákkorukban szorosan hozzátartozott a kalocsai diákélethez. Némi kíváncsisággal várták, szerepel-e benne osztályuk, eredményeik. Hallanak-e a végzettekről, a gimnázium közéleti szerepléséről. Valóságos összefogó kapocs volt ez a kiadvány, a közösségé, melyet az együtt töltött évek és emlékek szoros baráti társasággá formáltak.
Azután...? Az események ismertek. Az egykori érettségizettek tablói lekerültek a falakról. Két-három nemzedék fényképeit semmisítették meg. Elvesztek az egykori bajszos, tekintélyes kinézésű férfiak, egykori elődjeink, eltűntek az önkéntes tűzoltó egyesület tagjainak képmásai. Az államosítás nemcsak az atyákat űzte el a nagyhírű falak közül, de arra törekedett, hogy a szellemet is megszüntesse. Nem tudta, hogy ez a nehezebbik feladat. Hosszú esztendőkön keresztül szinte titokban zajlottak az érettségi találkozók. Nem egy osztály akadt, kik közül egyetlen sem élt már Kalocsán. S miért is mentünk volna Kalocsára, ahol méltán úgy érezhettük, hogy kiűztek bennünket, emlékünket is megtagadták, arcmásaink valahová a szemétdombra kerültek. Néhány esztendővel a rendszerváltás előtt, hosszú rábeszélésre, s az akkor igazgató hívására mentünk a gimnáziumba, s kissé talán idegenül mozogtunk a régi falak és új változások közepette. De kísértett a hely szelleme, a színhely, az egykori esztendők néma tanúi. Vissza