Kalotay Margit néni

Előszó

A pénztárca.

- Istenem, Istenem, mi lesz most már énvelem?
- Csitt! Ne sírj! Még meghallja valaki!
- De hátha az a valaki megtalálta.
Kalotay Margit egy jázminbokor túlsó feléről hallotta ezt a beszélgetést. Hirtelen felkelt a fehérre festett padról és szétnyitotta a virágos ágakat.
A bokor másik oldalán két kislány állt. Kis kapa és öntöző kanna volt náluk, de csak a nagyobbik babrálgatta a tavaszi virága töveket, a kisebbik nekidőlt a vadgesztenyefa törzsének és keservesen sírt. Igen nagy bánata lehetett a körülbelül négy éves gyermeknek, mert két kicsi tenyerét az arcára szorította és hangtalanul zokogott.
Kalotay Margit egy pillanatig dermedten nézte ezt a mélységes fájdalmat, aztán megszólalt:
- Kis szívem, miért sírsz? Mi fáj?
Mind a két kislány ijedten nézett a fekete fátyolos nénire. A nagyobbik felemelkedett és kicsúszott kezéből a kis kapa, a kisebbik csak egy pillanatra nézett fel maszatos kezecskéi közül, aztán megint nekidőlt a vadgesztenyefának és úgy zokogta:
- Pedig ezüstből volt!... Igazi ezüstből...
A nagyobbik halkan magyarázta:
- Ildi elvesztette a pénztárcáját, amit keresztapától kapott.
- És az volt ezüstből? - kérdezte Kalotay Margit.
- Nem volt ezüstből. Bőrből volt. Csak a pengő benne, az volt igazi ezüstből.
- Azért nem kell sírni! Nem olyan nagy dolog. Gyere csak ide picikém! Nézd, itt nálam is van olyan ezüst pengő, amilyent elveszítettél. Ha megígéred, hogy nem sírsz többé, neked adom! Vissza