Kánon (dedikált példány)

Fülszöveg

Életem néhány ténye (1940-ben születtem egy püspöki uradalom majorjában, falusi iskolásból városi diák lettem, aztán magam is "lámpásként" igyekeztem szolgálni, előbb újságíróként, később a Tiszatáj szerkesztőségében tizenhat éven át "poeta adminisztrátorként" voltam irodalmunk szegődött cselédje) sejtet valamit abból a rendhagyó sorsból, amelyet - nemzedékemre ütve, de attól némiképp különböző is - történelmünk reám szabott. Mi még idegeinkben őrizzük a bombázók halált hozó dünnyögését, szívünk nem azért ver szaporábban a tűzoltók szirénájától, mert a visítás kellemetlenül éles, álomból riasztók emlék ez is: a légiriadók tehetetlen vinnyogását halljuk, mint égre küldött, hiábavaló nyüszítő imát. Tapsoltunk, éljeneztünk, énekeltünk az úgynevezett ötvenes években. Velünk esett a legnagyobb csúfság: gyermeki lelkünk fehér falát firkálták össze százféle hazugsággal. Koraérett kamaszként vonultunk az utcára ötvenhatban, zsibbadt agyú, tanácstalan ifjakként ültünk szegényes érettségi bankettünkön megfogyatkozott osztálytársak és elcserélgetett tanárok között 1958 júniusában.
"De tenni, tenni kell..." - mondtuk a költővel - Első generációs értelmiségiként a kívülállók elegáns pózát föl nem vehettük. Mások már divatos világslágereket másoltak magnószalagra, nekünk ez távoli, értelmetlen zümmögés maradt, mert vasárnaponként fáradt, öreg parasztokat győzködtünk a szövetkezés előnyeiről, miközben pár faluval odébb a mi szüleinket agitálták. Dolgoztunk és verekedtünk a jobbért, mint regényem hőse, a fiatal énektanár. Hittük, hogy az ősi közhely - "Tanulj, mert a tudást senki el nem veheti tőled!" - igazságként egész népünkre kiterjeszthető. Nem tudtuk, hogy a gyakorlati vizsgán a legtisztább szándék, a legönzetlenebb iparkodás is megbukhat. Rémálmainkban sem jelent meg a mára jellemző szellemi ótvar: a modert tahóság. Mi bütykös ujjú parasztokat oktattunk esti iskolákban százalékszámításra, magyar történelemre, versértésre, hogy ők is "fölzárkózzanak". Az általunk kibélelt szellemi fészkekbe később kakukktojások kerültek észrevétlen, majd ki is keltek: az álkultúra madarainak csivitelése és lármája hallik innen is, onnan is. Hogyan jutottunk idáig? Nem tudom a választ. Ebben a könyvben csupán kísérletet teszek a megközelítésre: meglesem nemzedékem néhány tagját az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. Hogyan cselekedtek, hogy szerettek, hogyan reménykedtek, s miként csapódtak a falhoz - erről szól Kánon című regényem, több novelláskötet után az első nagyobb lélegzetű munkám. Vissza