Karamazov testvérek I-II.

Előszó

Ó-NAPTÁR SZERINT az idei január huszonnyolcadikán, vagyis február kilencedik napján múlt hatvankét esztendeje, hogy Dosztojevszkij Mihájlovics Fjodor meghalt. Ez a hat évtized nemcsak az élők, hanem a halottak számára is meglehetősen kritikus volt. Sok nevezetes fejfán fakította ki a halhatatlanság aranyfényében pompázó felírást. Az utolsó félszázad alatt még olyan kiemelkedő nagyságok is, mint Balzac, Ibsen vagy Tolsztoj tekintélyes részt veszítettek örökre megalapozottnak hitt jelentőségükből. Hagyatékuk szinte szemünk láttára vált mindinkább „irodalommá", az elomlott mult tanúságává és tanulságává. Holmi zárolt örökséggé, amelynek az önmaga eligazodását kereső jelen egyre kevesebb hasznát veheti. A tizenkilencedik század reprezentatív regényírói közül talán egyedül Dosztojevszkij állotta ki töretlenül a keményen pusztító idő érték-próbáját. Ő az egyetlen, aki halála óta semmit sem veszített költészetének radioaktivitásából, eszméinek emanációs erejéből. Sőt, mióta kihűlt testét „egész Oroszország" végigkísérte a Kovácsok utcáján, minden nap sokkal jelentékenyebbre növelte titokzatosan felmagasló alakját. Egyúttal pedig közelebb hozta hozzánk. Úgy, hogy ma csaknem elevenebb valóságnak, közvetlenebbül ható tényezőnek érezzük, mint kortársai érezték. Irásain személyes jelenvalósága sugárzik keresztül. Időtlenül és mégis olyan időszerűen, mintha minden szava egyenesen rólunk és nekünk szólna. Ha korunknak egyáltalán vannak „vezető elméi": Dosztojevszkij elsősorban közéjük tartozik. S itt most nem pusztán arra a kései hatásra gondolunk, amelyet az újabb francia regényírókra gyakorolt, - bár ez is elég figyelemreméltó jelenség. Vissza