Karaván

Fülszöveg

Zaharia Stancu szereti az egzotikus témát, szívesen ír olyan emberekről, akik a társadalom perifériáján tengődnek, de még szívesebben olyan népcsoportokról, melyek teljesen elszigetelten, ősi szokásaik és saját törvényeik szerint élnek Románia valamelyik zugában.
Ez a regénye egy cigány törzs különös vándorlásáról és még különösebb száműzetéséről szól. Cselekménye a második világháború éveiben játszódik, valahol a Prut folyó völgyében és az attól keletebbre elterülő pusztaságon. A cigány törzset a hatóságok lakatlan helyre száműzik, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a törzs az emberi településektől távoli pusztaságban megsemmisüljön. A kegyetlen tél megpróbáltatásai, az éhezés, a szomjazás nemcsek testileg viselik meg ezeket a szabad életre született embereket, hanem lelkileg is: a törzs szilárd fegyelme föllazul, az emberek immár nemcsak az éhezéstől, az általános legyöngüléstől pusztulnak, hanem olykor egymás késétől is. A mindvégig lélegzetelállítóan izgalmas regény legszebb fejezetei egy különös, szenvedélyes, egzotikus szerelemről szólnak, s e remekbe készült erotikus epizódok aláfestő zeneként kísérik a regény fő cselekményét, melyben az író általános és egyetemes érdekű emberi kérdésekre válaszol: egy közösség lezüllésének és szétzüllésének, majd magára találásának folyamatát és e folyamat minden okát, kísérőjelenségét, következményét mutatja be, érdekfeszítően lírai hangvételű, megejtően szép stílusban. Vissza