Papgödör

Előszó

1918 augusztusában - az első világháború ötödik esztendejében - egy nyárvégi délután, hatalmas felhőszakadás száguldott végig Budapesten.
A vakító napsütést percek alatt félhomály váltotta fel. Az imént még kánikulai hőségtől süppedező aszfalton hólyagos zápor bugyborékolt. A szennycsatornák alig győzték befogadni a hirtelenül lezúduló víztömeget: csakhamar hömpölygő folyók rohantak az úttesteken s elöntéssel fenyegették a külvárosok pincelakásait.
Az utcák elnéptelenedtek, csak egy-két ázott járókelő keresett futva menedéket valamelyik kapualjban.
A Külső-Józsefváros egyik péküzlete előtt hosszú asszony sor dacolt a záporral. Az asszonyok a fal mellé húzódva igyekeztek védettebb helyre kerülni, de a szél szárnyán nyargaló eső fittyethányt nekik és csúfondárosan újra és újra nyakonöntötte őket. A hosszú sor meg-megbomlott, aztán a csuromvizes asszonyok megint összébbhúzódtak.
Az égzengés közepette kifakadások és szitkok röpködtek a levegőben :
- A Tisza Pistának kellene most itt állnia ezért a keserű kukoricakenyérért!...
- Igaz ...! Jönnének csak ide a miniszter urak, díszmagyarban ! . ..
- Miért nem tegnapelőtt jött ez az átkozott eső ? !... Legalább akkor szétugrott volna a díszes szentistvánnapi körmenetük !...
- Szét bizony, rangostól, cafrangostól! ... Bezzeg azok szép fehér búzakenyeret zabálnak! De a prolinak jó a sárga kukorica is ! . . .
- De még ha lenne!... Én már harmadik napja akarom a jegyemet beváltani!... Szerencsére még volt egy kis kukoricalisztem, puliszkának...
Az eső zuhogott, a villámlás mennydörgéssel váltakozott és az asszonyok haragja nőttön nőtt. Vissza