A magyarság története írásban és képekben

Előszó

A magyarság eredetének, őshazájának és őstörténetének vázlata A magyarság őstörténete azon a hatalmas térségen zajlott, amely a Kárpátoktól több ezer kilométerrel keletre, az Urálon át a dél-szibériai peremhegységekig terjedt. Ebből az óriási kiterjedésből következett, hogy az ősmagyarok eltérő felszínű és éghajlatú tájegységekben élték életüket. A magyarság elődei első telephelyének földrajzi fekvéséről megoszlanak a vélemények. A különböző tudományágak összehangolt kutatása hozhat majd értékelhető eredményt. A magyarság legkorábbi őshazája - feltevések szerint - az Ural hegységben a Káma, a Volga és a Bjelaja folyók által határolt vidéken lehetett. Biztosabbat csak a magyarok őstörténetének legutolsó korszakáról tudunk. Ezek szerint a magyarok a 9. században megjelentek a Kárpát-medencében, illetve közvetlen környékén. Ettől kezdve a magyarság történetileg és a jelenben az Alpoktól délkeletre a Kárpátok övezte medencében helyezkedett el. A pleisztocén korszakban lejátszódó földtani kéregmozgások kialakították a történeti Magyarország területeinek medence jellegét. A kiemelkedő középhegységek három jól elkülöníthető természeti tájra - Kisalföld, Nagyalföld, Erdélyi medence - osztották a Kárpátok medencéjét. Ebben az időben alakult ki a térség vízhálózatának alapvonala, benne a két nagy folyóval: a Dunával és a Tiszával. A hegyvidék és az alföldek eltérő éghajlati viszonyai a növényzetben és az állatvilágban is megmutatkoztak. Az Alföld nagyrészt fátlan sztyeppe volt, vízfolyásokkal, fenyves ligetekkel. A hegységeket egészen a síkságig sűrű erdők borították. A Kárpát-medence természeti tájainak mai képe már a történeti korban alakult ki. A terjedő földművelés, a folytonos legeltetés következtében elindult a talajerózió, egyre nagyobb területek homokosodtak el, és ez a korábbi vegetáció végleges pusztulásához vezetett. A folyók hordaléka növekedett, ugyanakkor vízhozamuk csökkent. Vissza