Pablo, az indián

Előszó

Részlet a könyvből:

A SOK HAJOLGATÁSTÓL kegyetlenül sajgott a fiú dereka. Fogcsikorgatva tűrte. Mikor görnyedt helyzetéből nagy erőfeszítéssel felemelkedett, úgy belenyillalt a fájdalom, hogy eszméletére csalóka köd borult. Elájult. Lángoló ablakot látott a gomolygó ködben, melyből tüzes karikák rajzottak feléje. Támolyogva kapaszkodott a gyapotcserjébe. Azután lassan oszlani kezdett a köd, semmivé foszlottak a tüzes karikák, a föld sem imbolygott már alatta, pedig eddig úgy érezte, hogy kiszalad a lábai alól. Visszanyerte eszméletét. Megint olyannak látta a világot, amilyen valójában volt: végtelen gyapotmező hullámzott körülötte.
A gyapotcserjék tengerére borzalmas erővel tűzött a nap. A fehér pelyhek milliója megfagyott hullámok habos tarajához hasonlított. A földből sarjadt buja bőség közepében magányosan állt a kisfiú, mint a nyájától elszakított növendék-állat. Barnapiros arca dúlt, karja éppen olyan reménytelenül csüngött, mint foszlott sombrerójának karimája. Túl bő, ingszerű, durva lenvászon takarta felső testét. Valaha régen nadrág lehetett az a ruhamaradvány, amelynek egyik szára térden alul ért, a másik szára azonban csak félig takarta el combját.
A fiú kutató tekintete végigsiklott az ültetvényen. Zöld és fehér foltok kusza rengetege kavargott előtte: a cserjék zöldje s a gyapotpelyhek fehérje. Igyekezett minden kis rezzenést, minden apró színkülönbséget megfigyelni. Így lassanként újra felismerte környezetét. Vissza