Károlyi Ernő

Előszó

Jelen korunkba torkolló szűk fél évtized gazdag terméséből ad válogatást Károlyi Ernő tárlata. Az immár négy évtizedes alkotói életút belső fejlődéséről, a stílus alakulásáról, a festői képzelőerő szélesedéséről egyetlen adott időszak bemutatása természetesen nem adhat átfogó képet. Ilyen értelmű, mélyreható elemzés is csak egy retrospektív gyűjteményes kiállítás eredményeként, valamint átfogó monografikus kutatás alapján alakulhat ki. Eme - művészt és tárlatát - méltató sorok sem vállalkozhatnak a bemutatás teljességére. Inkább a jelen állomáshoz érkezés várakozásteljessége, izgalma, az esztétikai kíváncsiság éltetheti az ajánló sorok írójának véleményét: az eddigi életutat ismerve, mennyiben teljesült - és mennyiben teljesedett ki - a művész önmaga által alakított, orientáltságában maga választotta világa? Kritikai érzékenységünk mellett is vallhatjuk: meglepő esztétikai igénnyel, egységes és konzekvens szemlélettel, összességében maradéktalanul teljesített a vállalt művészi feladat. De milyen is Károlyi Ernő bennünket fogadó és napjainkra magas színvonalat elért festészete? Apollinaire-től vett jelzőt kölcsönözve, orphikusnak - pontosabban: "neorphikusnak" - nevezném, ezzel jellemezném. A francia költő, Robert Delaunay-ra - Károlyi Ernő egyik művészettörténeti példaképére - vonatkoztatva teremtette meg a találó fogalmat, amelynek tartalma művészünkre is alkalmazható: "...új struktúrákat fest, de ennek elemeit nem a vizuális szférából kölcsönzi; ... Az orphikus művész munkái egyidejűleg adnak tiszta esztétikai élvezetet, magától értetődő szerkezetet és magasztos értelmet, vagyis magát a témát. Ez a tiszta művészet." Erre a "tiszta," elvonatkoztatott és önértelmű festészetre, "magától értetődő" kompozíciós "szerkezetre" törekedett immáron két évtizede Károlyi Ernő, de napjainkra érte el mindezen összetevők bonthatatlan képi egységét és a kialakított szellemi tartalommal adekvát vizuális élménykeltés festési módozatait. Az eddig vezető alkotói útja korántsem volt gondtalan és zökkenőmentes, de céltudatossága és belső fejlődését segítő önkritikus szemlélete segítette kibontakozását.
A budapesti Képzőművészeti Főiskola egykori növendkée Kmetty Jánostól a kompozíciós szerkezet kitüntetett tiszteletét, Poór Bertalantól a tartalmi meghatározottságot, Berénytől és Szőnyi Istvántól a választékos és oldott festőiség, valamint az érzékeny és hangulatteremtő kolorit tanulságait vihette magával örökségül 1951-ben, pályakezdő művészként... Vissza