Kárpáthy Zoltán I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:
Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke helyreállításához? épületet rak, cserjét irt, fákat ültet. Mint örül aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pinczécskéjét, melyhez a bortermő vesszőt még most is ültetgeti; hogy dicsekszik kertje első virágjával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire, a ki meghallgatja ártatlan büszkeségét s megdicséri csirájában a vetést.
Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: «mit mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett seprűnyeleiden, miket kertnek nevezesz ; mi lesz te belőled? előbb-utóbb meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgy sem éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!»
Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság, rossz idők, Isten csapási hiúvá tették munkáját, - ismét újra kezdi.
Az ezernyolczszáz harminczhetedik esztendőben, augusztus hó vége felé sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanuja Pest. Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt ez akkor és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk és mi örülünk neki: bár azt mondják, hogy kicsiny és nem igen fényes.
Ez a ház: a pesti nemzeti színház. Vissza