A szentek bevonulása a városba

Előszó

Az életműkiadás 6. kötetét tartja kezében az olvasóm. (Miután két évvel és kilenc hónappal ezelőtt, 1993. szeptemberében a sorozatot elindítottam.) A 3. és 5. kötet után, amelyen a Cserépfalvi és a Stádium Kiadók neve együtt volt olvasható, ezen a könyvön a Stádium magában áll. A közös munka elején, 1994-ben már kiderült számomra: Cserépfalvi Imre nincs többé. Szelleme, ha szabad régiesen fogalmaznom: tapintatos, szemérmesen nagyapás szívjósága öregedésem komor várfokán nem jelenik meg nekem, hogy törékeny, csöpp pót-nagyapaként a földinél tartósabb benső derű és fénylés szorgos gyűjtögetésére buzdítson. Akkor pedig kivel-mivel lenne érdemes közösködni? Miközben én emiatt csalódtam, a mai Cserépfalvi Kiadó jóval kevésbé elvont csalódást élt meg - sajnos, miattam. A Soros Alapítvány szóbeli tájékoztatása ellenére nem támogatta A Napördög Firenzébent. S hogy még kevésbé legyen elvont és légies a csalódás, az ezt követő - megint csupán szóbeli - magyarázkodás után utólag sem érkezett az ígért támogatás, holott tényként immár másodszor tüntették fel Az ibolyántúli emberen. "Utóbb még nekem kell mentegetőznöm, amiért két könyvemben is kinyomattatott az alapítvány lélegzetelállító neve!" - üzentem kiadóimnak. Szinte láttam magamat, miként habogok egy összevont szemöldökű joghatóság előtt, mikor is kérdőre von: Hogy merészeltem a Soros Alapítvány - valójában sohasem élvezett - bizalmával, e százezreket érő idegen pávatollal kérkedni?!...
A két kiadó barátian vált el. Mivel pedig a búcsúkézfogás jottányit sem változtatott a helyzetemen, az életműkiadás további kötetei is olyanok lesznek, mint az előzőek voltak. Kívül is, belül is. Válogatások maradnak, bár nem egészen a megszokott módon. Az első három könyv csupán abban az értelemben volt az, hogy bennük ízelítőt akartam adni életem három nagy - kalandjának (?), kísértésének (?) - folyamatának költői terméséből: a szerelem, a börtön és Itália szülte verseimmel. Az 5. könyv esetében magam okoztam félreértést azzal, hogy utószavában "igazi" válogatott kötetemnek neveztem. Tisztázni szeretném: ezt a könyvemet (A szentek bevonulása a városba) ugyanennyire és ugyanígy tekintem válogatásnak. Amíg magam szerkesztem könyveimet, minden közzétett munka - valamilyen szempont szerint - kiemeltetik a többi közül. Ráadásul a szempont valamilyensége sem állandó, az is változik. Amíg az életem "folyik", verseim, verseskönyveim is folyamként fognak viselkedni. Ahányszor visszanézek rájuk, mást és mást látok meg bennük. Az első három kötet után arra számítottam, hogy mint három szeletből viszonylag jól kivehető gömbforma, a nagyjából kialakuló egész-érzet irodalomtörténészeinket és kritikusainkat némi számvetésre ösztönzi. Nem ösztönözte. A 4. kötetben (A néma páva) közzétettem utószavaimnál részletezőbb leírását annak, hogy miért nem ösztönözte. Ezután az 5. kötet tavaly (Az ibolyántúli ember) csakugyan "igazivá" vált abban az értelemben, hogy magam is fölfedeztem sorsomban a véglegességet. A mezők virágait és az ég madarait. Fölfedeztem? Ez így nem egészen igaz. Egyre jobban érzem, hogy mondjak bármit is, tekintettel kell lennem arra, amit 30-40-50 éve mondtam. Mert amit most, már akkor fölfedeztem. Bár - ha pont is állt utána: mindegyik mondat befejezetlen volt. Most érett meg a befejezésre. Ahogy jó 35-36 év távolából ez a két mondat is: "A forróság kesernyésre égett szaga ellepi a madárkacsontváz bordagótikáját. Már készülünk haza." Csak most, írás közben, "az ég madarairól" jutott eszembe... A készülődés tőle elfele - hazáig: mára megtermette a hazatalálást benne. Javában tart már belköltözködésünk a madárkacsontváz bordagótikájába. Az olvasó - ha olvasóm - ott, azaz hogy itt már ugyanúgy megtalál, mint eddig. Vissza