Kassák Lajos az ember és munkája

Előszó

Valamikor, mikor a végtelenből utjára indult ember először nyitotta rá szemét a világra és görditette ki magából az időt, ebben a világ elé feszitett tükörben elszakitatlan egységet éltek a dolgok a saját világosságát reflektáló öntudaton belül. Az egység kettéhasadása jelenti a fájdalom beköltözködését a teremtésbe, a mithikus első bünbeesést, mikor az ellenállásokba torpant ember az intellektus elgyávultságával odaalázatoskodik a dolgok elé és egymásután kivetiti magából az imént még benne szunnyadó mindenséget, hogy a megfogyatkozott öntudatára zuduló világegyetemben mikrokozmosszá zsugorodjék. Ez a második teremtés, melynek ára - mint azóta mindennek - szenvedés és az első fájdalomból fogant világ diadalmas erővel fordul az ember ellen, mindig többet követelve magának belőle, a fájatni tudás keserü jogán. Az idők kezdetén belső egységben szunnyadó világkép keretei megbomlanak, a kapcsolatukban meglazult elemek közül mindegyre több esik ki az emberből s a történelmi kultura első fokán hovatovább minden összeférhetetlen belső elem külvilággá objektiválódik; az öntudat veresége olyannyira teljes, hogy gyakran még legelvitathatatlanabb területéről is vissza kell huzódnia a győzelmes ellenség elől. A lélek legbelsejéből eleven cafatok szakadnak le, hogy odakünn testet öltsenek magukra. Minden, ami a lassan előretapogató értelem számára belül összeférhetetlenség elétárulkozó réseit csodákkal tömködi tele. Vissza