A magyar irodalom története

Előszó

A magyar irodalomtörténet az a tudomány, mely irodalmunk keletkezését és fejlődését vizsgálja s jelenségeinek okait és kapcsolatait magyarázza. Irodalmunk a magyar nemzet szellemi munkásságának az a nagyobb egysége, mely az élőszó útján vagy írásba foglalva, művészi (vagy legalább is művészi hatásra törekvő) formában a nemzet szélesebb köreire kíván hatni. Az egyetemes magyar irodalom, mely egyik része a világirodalomnak, magába foglalja mindazt az általánosabb érdekű szellemi terméket, melyet magyar emberek bármely nyelven s bármely tárgykörben alkottak. Rendszerint azonban irodalmon csak az ú. n. nemzeti irodalmat értjük, amely csak a nemzeti lelket és ízlést akár tartalmukban, akár szép formájukban megnyilatkoztató irodalmi termékeket foglalja egységbe, tehát a szépirodalmat és szónoklatot s a tudományok közül a történelmet és bölcsészetet.
Az irodalomtörténet nem régi tudomány; maga az irodalom szó is csak a nyelvújítás korából való. Szemere Pál alkotta a görög-latin eredetű literatura helyett. Az irodalmi művet eleinte elszigetelten, csak esztétikai szempontból vizsgálták. A XIX. század természettudományos gondolkozásmódja lát először az irodalmi termékben is, akárcsak valamely természeti jelenségben, erők okozatát, sok összeható tényező eredményét. Ezek a tényezők három csoportba foglalhatók: olyanok, melyek 1. az író egyéniségének kialakításában munkáltak közre; 2. az író korának, annak az emberi és természeti környezetnek alakításában részesek, melyben az író él s amelytől senki sem függetlenítheti magát s végül 3. olyanok, melyek az író lelkében általános emberi érzéseket fejlesztenek, úgy formálják, hogy közösségben érezze magát az elmult s eljövendő emberiséggel. Az irodalmi mű tehát nemcsak esztétikai érzelmet keltő jelenség, hanem expressziv alkotás is, mely kifejezi az író egyéniségét, korát s a benne élő örök emberit. Vissza