A szent zene és a hitoktatás

Előszó

A jelen összeállítás példája annak, mire kényszerített minket a háború után váratlanul megváltozott helyzet a hitoktatásban, a „hitre nevelésben". Közben ugyan jelentek meg szaktanulmányok, de ezek didaktikai szempontból nem tárgyalták a teljes anyagot. Ezt igyekszik pótolni sikeresen ez a tanulmány. Ha a módszer szempontjából vizsgálom a könyvet, talán maximális követelményűnek látszik. Ha azonban a célt nézem: a hitoktatók feltétlen színvonal-emelését, akkor nagyon megfelelőnek tartom. A hitoktatók zenei színvonalának emelése ugyanis megköveteli, hogy a katekéta e tanulmány egyes részeinek nézzen utána, tanuljon és képezze magát, mert nem lehet kívánni, hogy mindenki ennyire zenei szemléletű legyen. Itt látom mai szemléletünk veszélyeit: a muzsikus szemléletű a lelkes hang elolvasása után túl megy a mértéken a zene irányában; a zenében kevéssé jártas hitoktató pedig (ilyen a többség) esetleg lemond a megvalósításról, illetve a szent zenét pótolja valami könnyű, szent liturgiánkhoz méltatlan énekek megtanításával. (Erre eddig is sajnálatosan sok példát tudunk.) Ezért erősen hangsúlyozom elsősorban a muzsikus-hitoktatók miatt, hogy mértékkel alkalmazzák az énektanítást. Az ének, a hitoktatásban feltétlenül szükséges, de mégis csak segédeszköz. (Ez nem leminősítő kifejezés!!!). A hitoktatóknak kell megtalálniuk azokat a lehetőségeket, mikor és hogyan alkalmazhatják hatásosan a gregorián éneket és zenét a hittanórákon. Ezt segíti a könyv történelmi része is, mely alkalmas arra, hogy észrevegyük: a különböző korok hogyan hatottak a szent zenére. Szükségesnek mutatkozik, hogy a hitoktatók képzésében nagyobb hangsúllyal szerepeljen a zene és az ének, mint a hit megélésének „fontos eszköze". Ehhez a továbbképzéshez is segítséget nyújt a könyv kiadása. Ha ebben az irányban kezdünk, elérhetjük a háború előtti célt, amelyet a Ward Kollégium akart: papokat, szerzeteseket, méltóan pótló férfi és női hitoktatókat képezni.
Nádasi Alfonz OSB Vissza