Vígszínház

Előszó

Harminc évvel ezelőtt, 1951. december 21-én nyitotta meg újra kapuit a II. világháború végén lebombázott, majd újjáépített Vígszínház. Végetért az a kényszerű szünet, amelyet a rombolás szabott ki erre a hagyományokban gazdag színházra és együttesre, volt hagyománya, voltak szép emlékei, hiszen a Nemzeti Színházon kívül ez a második olyan drámai színházunk, amely életét még a múlt században kezdte. Kilenc évtizedes történelme része a magyar színházművészet történelmének is. Viták tüzében született és amikor 1896-ban először gördült fel színpadán a függöny, még senki sem látta, nem is láthatta egészen tisztán, mi lesz az igazi feladata. Voltak, akik azt hitték, hogy semmi más dolga nem lesz, mint tehermentesíteni a Nemzeti Színház „nemesebb veretű" műsorát a divatos és sikeres francia bohózatoktól, könnyebb hangvételű társadalmi drámáktól. Ezt a törekvést tükrözte neve is: Vígszínház. De csakhamar világossá vált, hogy ez a program túl szűk, az új intézmény, az új együttes ennél sokkal többre hivatott. És valószínűleg ennek köszönhető, hogy a színháznyitó prológnak azok a sorai éltették műsorát, művészi törekvéseit, amelyek így szabták meg ennek a színháznak az útját: „A jelent játszd a jelennek. Mindig a legmulattatóbb ez. Mindig a legérdekesebb. Szóval, úgy van: légy modern!" Ez a „modernség" természetesen az idők változásával maga is változott, más és más tartalmakat nyert. De kétségtelen, hogy maga a törekvés határozott vonalakkal rajzolta meg a Vígszínház műsorát és játékstílusát. Az első másfél évtizedben - lényegében az első világháború kitöréséig - ez a határozott profil először egy elhatárolódásban mutatkozott meg. Más akart és más tudott lenni, mint az azidőtájt már elöregedett, divatjamúlt, patetikus Nemzeti Színház. Nemcsak abban különbözött tőle, hogy valóban átvállalta a kor divatos, könnyelmű, sokszor frivol francia bohózat-termésének meghonosítását. Sőt, talán műsorának éppen ez a rétege vált a leginkább feledhetővé. De mindenképpen jelentős visszhangot keltett az a vállalkozása, hogy százestés magyar drámai ciklust szervezett és bonyolított le, amelynek során olyan új remekmű is színre kerülhetett, mint Bródy Sándornak A dada című, formailag és stílusában is új hangvételt jelentő tragikus színműve, amely mellesleg még a szociális lelkiismeret ébresztőjének sem volt utolsó. Új hangot képviselt a hatalmas sikerrel színre robbanó Molnár Ferenc, A doktor úr. Az ördög, a Liliom és A testőr egymást gyorsan követő hazai, majd csakhamar külföldi diadalaival. Bródy is folytatta - és folytathatta - a Vígszínházban megkezdett utat, most már a szinte klasszikussá vált Tanítónő irodalmi-színpadi sikerével. A kortárs külföldi drámairodalomból pedig erre a korszakra esik Hauptmann Takácsok-jának, Bemard Shaw több művének a bemutatója is. - Persze mindezeket a műveket nem lehetett volna sikerre vinni, ha a megvalósítást nem olyan friss lendületű előadógárda vállalja magára, mint amilyent a színház alapításakor első művészi vezetője és rendezője, Ditrói Mór (akiről nemrég a színház mögötti utcát elnevezték) toborzott együvé. Meglepően fiatal volt ez az együttes: húsz-harminc éves művészekből állott. Másodéves színiakadémiai növendékként került a színházhoz Varsányi Irén, a következő évtizedek emlékezetes modern hősnője; az ő partnere volt Hegedűs Gyula, aki az együttes vezető művésze, oszlopa lett, s a többiek: Góth Sándor, Tanay Frigyes, Vendrei Ferenc, Szerény Zoltán, Bárdi Ödön és sokan mások. Stílusuk nemcsak fiatalosan lendületes volt, de mintaszerűen egybehangolt is. A színpad a naturalizmustól tanult aprólékos hitelességgel ábrázolta a közönség számara oly jól ismert polgári-nagypolgári ebédlőket és szalonokat, -saját világukat láthatták maguk előtt. És ehhez a sikerhez, az új színház életben maradásához saját közönség is alakult ki. Ma már nyugodtan mondhatjuk: egyfajta új színház találkozott egyfajta, de a programhoz tökéletes megfelelő közönséggel.


Vissza