Keleti magyarok nyomában

Előszó

Mikor első bukaresti utamról hazajöttem, úgy éreztem, hogy az óromániai magyarság ügye nem az én személyes írói ügyem. Több annál. Kaptam Bukarestben egyik pap barátomtól egy kartonlapból készült perselyt, melyre ezt nyomtatták: "A Regáti Missió Barátai". Ha felkértek valahol előadásra, hogy a keletre szakadt magyarokról beszéljek, magammal vittem a kartondobozt, s mondókám után perselyeztem. Egy éven át ilyen perselypénzből sikerült a konstancai magyar gyülekezetet segélyeznünk. A filléres segítségben még hittem akkor. Ha restelltem is, hogy a regáti magyarság sorsán gyökeresen változtatnunk nem lehet - mert nem tudunk, vagy erőtlenek vagyunk hozzá -, mégis valamelyes cselekedetnek éreztem az érettünk történő kéregetést.
A kicsi, de biztos társadalmi segítségben bíztam. Nemsokára azonban szomorúan tapasztaltam, hogy csak sajnálkozni tudunk, hogy kis közösségeink szívcsavaró előadások hallatán felbuzdulnak és egyesek - rendszerint szegény emberek - elvesznek a maguk filléreiből, hogy adakozván, jobbnak érezhessék magukat. Csak éppen nagy, céltudatos, kitartó áldozatot nem vállal senki.
Ma társadalmi úton sem lehet Regátba pénzsegítséget küldeni. A dobrudzsai magyarok szétszóródtak. A bukarestieknek nagy része hazatért. A moldvai csángók hazahozataláról jelenleg még csak beszélnünk sem lehet. A bukovinai magyarok hiába sóvárognak egyre lázasabban és nyugtalanabbul. Itt-ott elvétve telepítésről suttognak, de még nem történt semmi.
Nehéz szívvel adom közzé ezt az útinaplót. A benne elmondottak egy éven át segélypénzt szereztek a regáti magyaroknak. Azt szeretném, ha most, könyv formában összegyűjtve nemcsak szegény adakozók vékony erszényeit nyitogatnák könyöradományra, hanem elindítanák - nálam kiválóbb, elhivatottabb magyarokban - keleti testvéreink nagy perének újrafelvételét. Vissza