Lilith fiai I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:
Végre magára hagyták!... Apja és felesége átment a másik szobába. Kisfia a bölcsőben feküdt, itt, közvetlenül az íróasztal mellett. Előbb még olyan görcsösen kiáltozott, kivörösödött, belekékült, mintha valami súlyos igazságtalanság érte volna, amivel szemben tehetetlen. Az imént aludt el. Ekkor mindannyian kimentek a szobából. Az újdonsült apa azonban titokban, óvatosan visszamaradt, s amikor már biztonságban érezte magát, kiemelte Tomit a bölcsőből, nem törődött azzal, hogy felébred és esetleg újra sírni kezd. hanem az íróasztal fölött magasra emelte a fal felé.
Ott a saját képmása függött, melyet abból az alkalomból festetett, hogy a Cardozo Intézet rendes tanárává nevezték ki. Olyan díszes keretben nehezedett onnan a dolgozószoba hangulatára, mintha legalább is Veronese portréja lenne az Uffiziben.
Most, valami belső ünnepélyesség magasztos feszültségében, az ébredező apróságot magasra emelte az élettelen kép elé, s titkos, adakozó szavakat suttogott:
- Látod?... Nem, persze, hogy nem, még nem- most vagy először ebben a szobában Nézz majd fel, őrá, az apádra, indulj meg és lépj a nyomába, kisember, háziisten... fiam...
Fenséges, mély muzsika, ünnepi induló ritmusát érezte az ereiben: fel, fel, igen, tovább... fiam...
Ebben a pillanatban nyitottak be a szomszéd szobából. Felesége szemében felpattant egy szikra és ijedten futott Tomi bölcsőjéhez:
- Te, te szertartásmester! - kiáltotta férjének, azután hátrafordult az ajtó felé: - Nézze apa, milyen nagy bolond ez az én uram! Ha nem cicomázná fel az eseményeket ünnepélyes külsővel, valami szemléltető mozdulatú hókuszpókusszal, talán nem is érezné fontosaknak azokat. Vissza