Világtörténet 2002. ősz-tél

Előszó

Részlet a könyvből:
A két világháború közötti autoriter rendszerek hálás témát jelentettek a komparatisták számára, mindenekelőtt a politológusok, majd a történészek számára. A kutatások már a két világháború között megkezdődtek (Carlo Sforza, Francisco Cambó, Jacques Bainville, Ottó Forst de Battaglia) , majd a második világháború után folytatódtak (Ernst Nolte, Jerzy Borejsza, Antony Polonsky, Janusz Zarnowski, Ormos Mária, Incze Miklós, Peter F. Sugár, Stephen J. Lee stb.). A kutatások középpontjában általában vagy az egyes államok rendszereinek összehasonlítása állt, vagy egy-egy állam összevetése Németországgal, illetve Olaszországgal. Sokkal ritkábbak voltak - különösen az egykori keleti blokk országaiban - a „bilaterális", a két országot összehasonlító tanulmányok. Ennek nem az az oka, hogy a történészek elzárkóztak volna az ilyen jellegű megközelítések elől, hanem sokkal inkább politikai tényezőkre vezethetők vissza. A szocialista országokban a politikai vezetés nem támogatta az autoriter rendszerek komoly vizsgálatát, ideológiai kérdésfelvetésekre, életrajzi kutatásokra egyáltalán nem kerülhetett sor. Lengyelország és Magyarország kivételt jelentett e tekintetben, mivel az 1970-es évektől kezdve ezekben az országokban jelentősen nagyobb volt a kutatási szabadság, mint például Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy Romániában.
A lengyel és magyar történészek helyzete több tekintetben megegyezett. Az 1970-es évektől kezdve aránylag sok olyan tanulmány jelent meg, amely a Pilsudski-, illetve a Horthy-korszakkal, annak társadalom-, politika-, gazdaság- és ideológiatörténetével foglalkozott. Különösen figyelemre méltó, hogy az értékelések egyre differenciáltabbá váltak. Az aránylag jónak mondható kutatási feltételek ellenére eddig még nem jelent meg olyan munka, amely a két világháború közötti lengyel és magyar rendszert direkt módon egymással összehasonlította volna. A két állam közti viszonyt eddig elsődlegesen külpolitikai szempontból vizsgálták.
A rendelkezésre álló szakirodalom lehetővé teszi az összehasonlítást. Elöljáróban a két állam főbb földrajzi, társadalmi és gazdasági vonásait kell számba venni. A Lengyel Köztársaság területe 1931-ben 388 000 km2 nagyságú volt, lakossága pedig 32 107 000 fő. A Magyar Királyság ugyanebben az időben (1930) 93 000 km2 területű, 8 688 000 lakosú állam volt. 1938-ban a lengyelországi lakosság az európai népesség 8,5%-át, a magyarországi 2,2%-át alkotta. Az összeurópai termelésből Lengyelország 2,5%-kal, Magyarország 0,9%-kal részesedett. Lengyelországban a lakosság 65%-a a mezőgazdaságban, 17%-a az iparban és a bányászatban, 8%-a a kereskedelemben és a közlekedésben, míg 10%-a egyéb gazdasági ágazatokban dolgozott. Ugyanezek az arányok Magyarországon: mezőgazdaság 51%, ipar, bányászat 23%, kereskedelem, közlekedés 8%, egyéb 18%. Ezek az adatok Lengyelországot azokhoz az országokhoz sorolják, amelyekben a mezőgazdaság az iparhoz képest sokkal nagyobb mértékben részesedik a gazdaságban, míg Magyarországon az ipari szektor fejlettebb volt.
1938-ban Lengyelország lakosainak 27,4%-a városokban élt, míg Magyarországon a népesség 42,8%-a volt városlakó. A magyarországi viszonylagosan magasabb arány mindenekelőtt a Habsburg-monarchia öröksége volt. Csak Budapestnek több mint egymillió lakosa volt, amely az állam lakosságának csaknem 12%-át, az egész városi lakosság 27%-át tette ki. Vissza