Kenyérszegő (dedikált példány)

Fülszöveg

Több mint tíz esztendeje jelent meg Simai Mihály első verseskönyve. Akkor a játék és a fény, a rácsodálkozás derűje, az ifjúság életöröme párosult a sorshívó kedvvel, a mindenért-nyúló költői kalandvággyal. Azóta férfivá szikárodott, a hang is mélyült, keményedett, s tán dísztelenebb, de pontosabb, fegyelmezettebb is lett általa a vers, érvényesebb válaszokat fogalmazva a sors kihívásaira. A költői kalandvágy azonban változatlan: a szerelem, a születés misztériumai éppúgy szívközeliek számára, mint a történelem nemzeti múltunkat alakító mélységei; a költözésekben, a helytállás, erkölcsi tartás kariatidáiban éppúgy megtalálja-fölszikráztatja a költői elemet, mint abban, hogy visszaforgassa, újragondolja megélt élményeit, perbeszálljon a változhatatlannal.
A szépségigény, a makacs igazságkeresés, a szavakba, a kimondás fontosságába vetett hit jellemzi Simai költői attitüdjét. Lírája, amelyet a kenyérszegő természetes, egyszerre ősi és mai mozdulatával kínál az olvasónak - az útrabocsátó, megtartó közösséghez szól.
1935-ben született, Medgyesegyházán. Verseskötetei: A virradat vitorlái, 1962; Látás és látomás, 1965.
Simai Mihály írja versiről:
Addig gondolok a gyermekláncfűre, virága végül fölsugárzik mellemen, halántékomon.
Addig gondolok az örömre, bordáim közt kiütközik két pipacs, megrontott epém fölött megáll a keselyű.
S kezdenek zuhanni a fák, föl, a meghallott énekszóban.
Valahogy így kezdődik a vers. Születik. Mire és miért? Folytatni, újrakezdeni, változni, átváltozni teljesen, kiégni az áhított tűzben, kortyolni a magam tengerét, a férfikor sóitól keserűt. Hinni, csalatkozni és újra bízni konok bizodalommal; reménnyel megváltani az életörömöt. folytatni őseimet, újrakezdeni létemet, fiaimban újjászületni, nőni a kezükben, szemükkel ostromolni határaimat.
Megrendülten állni álmuk fölött.
Mert nem lehet megrendülés nélkül nézni alvó gyermeket. Nem lehet felelős megrendülés nélkül nézni az Embert. vizsgálni óvatlan sorsát - sorsom, sorsod, sorsunk egymásba kuszálódó vonalaiban - csak remegésig-nyugtalanul, fájásig-lüktetve, tűzbeborulva lehet. Nem lehet felelős megrendülés nélkül nézni a Hazát; csak múlt-szemüregével szembenézve, csak jövőjét szeretve-féltve; falvakat, városokat, esendő tanyákat, görbedőket és karonülőket összeölelve a Mában.
Próbálom elmondani, mint Maugli a maga dzsungelében a félelmes és gyönge teremtményeknek egyaránt: egy vérből vagyunk te meg én. Ő tudta minden törzs jelét, próbálok én is azokhoz szólni, akikhez tartozom az anyanyelv gyönyörű jeleivel, a vállalókkal és elutasítókkal, az igenlő és tagadó igékkel.
A költészet nagyszerű szabadságában ez az, ami megköt és kötelez, ez az, ami szenvedtet, s ez, amiért "gyönyörűket írni" én is szeretnék. Vissza