Előszó
Miért 1842?
A reformkor utolsó évtizede bővelkedik maradandó nemzeti jelképekben: 1841-et Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának megindulása és a Széchenyi Istvánnal folytatott Kelet népe-vita avatja politikatörténeti korszakhatárrá, 1843-tól a Szózat verbunkos-zenéje hangzik felénk, 1844 eseményei közül a Himnusz akkordjai és a magyar nyelvet végre (54 év után!) teljes körű államnyelvnek minősítő 1844:2. tc. tekinthető jelképesnek. 1845-ben a Nemzeti Színház nézőterének tapsviharai avatták nemzeti drámává, történelmi példázattá a Bánk bán jambikus sorait.
1842 tehát hiányzik ebből a felsorolásból. És ebben mintha a kortárs is megerősítene bennünket. Toldy-Schedel Ferenc 1843. február 6-án tartott Kisfaludy Társaság-i előadásában lehangoló képet festett az éppen lezárult esztendő "terméséből": "...szépirodalmunk jelen állapotjában sem magas pontot nem foglal el, sem oly haladásban nincsen, mely azon félszázad haladásához méltó, mi az utolsó évtizedet megelőzte." Toldy szerint a hírlapok, divatlapok, almanachok megszaporodott publikációs lehetőségei közepette eluralkodtak a "félségek" azaz a félművelt féltehetségek, akiket elsősorban az esztétikai (korabeli szóval: a széptani), filozófiai és történeti ismeretek hiánya, a műgond fogyatékossága akadályoz meg minduntalan a maradandóbb művek létrehozásában. A végső ok pedig: a politika előretörése.
Vissza 
