Két költő

Fülszöveg

Első tanulmánykötetét (Az ember keresése, 1960) meglehetősen hosszú szünet követte: néhány évig csupán rövidebb lélegzetű s a témaválasztás tekintetében korántsem egyöntetű írások, részlettanulmányok látnak napvilágot tollából, mintegy jelezve, hogy a szerző irodalomtörténészi és kritikusi érdeklődése még nem lelte meg valódi talaját.
Az utóbbi időben mind nagyobb érdeklődéssel fordul a jelen és a közelmúlt magyar irodalma felé, olyannyira, hogy munkásságának ma is tartó szakaszában úgyszólván egyedüli vizsgálódási területévé vált. Erről tanúskodik az 1965-ben közzétett Eszmék és látomások, ahol Déry Tibor, Németh László, Weöres Sándor, József Attila műveivel, valamint a magyar szociográfia kérdéseivel foglalkozik, vagy az ugyancsak 1965-ben megjelent Radnóti Miklós költészete c. monográfiája.
Jelen tanulmánykötete szervesen kapcsolódik az előbbi kettőhöz, s nemcsak azért, mert ezúttal a mai magyar líra két "állócsillaga", Juhász Ferenc és Nagy László költészetét taglalja, hanem a tárgy megközelítésének Borira oly jellemző módja folytán is, melynek legfőbb ismérveiként az előítéletek és esztétikai kaptafák mellőzését, a műalkotásra való szigorú és következetes koncentrálást emeli ki eddigi munkásságának szinte valamennyi méltatója, s amely módszerről ő maga így vall a Két költő utószavában: "...az írókat nem egymással szembesítve lehet interpretálni, hanem csakis önnön életművük és művészi temperamentumuk tanulságaiból kiindulva, még akkor is, ha a költészet egyazon problémakörén belül látjuk őket". Könyve jelentőségét csak növeli az a mozzanat, hogy "irodalomtörténeti szemléletet ...megközelítő vonatkozásokban" tárgyalja a két lírikus pályáját, hiszen a magyar irodalomtörténetírás napjainkban is a múltra összpontosítja figyelmét.
A Két költő fontos új értéke irodalomtudományunknak, s joggal tarthat számot mind a hazai, mind a határainkon túli magyar olvasók érdeklődésére. Vissza