Kézirat gyanánt

Előszó

Az 1973 óta eltelt években a tőkés fejlődés egyik legfontosabb specifikuma egy - a New Deal óta - jóformán elfelejtett jelenség, a világgazdasági válság kibontakozásavolt, a legfejlettebb tőkés államokban gyakorlatilag egyidejűleg.
Az egyes tőkés gazdaságoknak valamelyes ciklikussága ezt megelőzően is volt a háború utáni évtizedekben. így pl. az USA gazdasága 1949-ben, 1953-54-ben, 1957-58-ban, 1960-ban és valószínűleg 1967-ben élt át egy-egy kisebb recessziót.1 A marxizmus klasszikus hagyományainak a tőkés termelési rendszer „válsághajlamáról", ciklikus viselkedéséről szóló tanításait mereven alkalmazó egyes szerzők megpróbálták belevetíteni ezekbe a „miniciklusokba" is az „igazi" gazdasági válság jegyeit. A recessziók univerzalitása azonban nem volt olyan mértékű, hogy a világközvélemény számára 1945 és 1973 között bármely időszakban evidenciává váljék valamiféle egyetemes világválság képe.
1974-ben az ipari termelés indexe 1973-hoz képest Angliában 4 %-kal, Ausztráliában 6 %-kal, Japánban és az NSZK-ban 2 %-kal esett vissza, az USÁ-ban pedig stagnált.2 Minthogy ez a visszaesés látványos gyorsasággal követte az olajár-emelkedést, az első reakció az „energiaválság" megállapítása volt, sőt, a válság közismert bűnbakjai azóta is az OPEC-országokmaradtak. 1975-ben aztán kirajzolódott a válság igazi mélypontja: Japán ipari termelése 11%-ot, Olaszországé és Belgiumé 10%-ot, az USÁ-é és Franciaországé 9 %-ot, az NSSZK-é 5 %-ot esett. Vissza